Elmegy ez az év is. Csak úgy elsétál.
Elsétál hetykén és pofátlanul.
Csak eddig rohant,
csak eddig volt neki sürgős.
És az ember végtelenül hülye hős,
sose tanul, csak fut vele, együtt a napokkal,
mindent jó előre megtervez és lefoglal,
persze mosolyogva, harminckét foggal,
hogy időben és pont akkor
és pont ott legyen,
míg percnyi élete úgy libeg,
oly esendőn, akár őszi levél
törékeny ághegyen.
Ha volna varázsköpenyem,
éjfélkor simán magamra ölteném,
hogy elbújtasson, mint szerzőt
a legapróbb költemény,
vagy elillanjak, akár pezsgőből a
megrészegült, habkönnyű buborék.
Ha lehetne, mikor a tizenkettőt elüti
az óra, egyszer csak sehol se volnék,
hogy ne fájjon úgy,
mikor a lelkes kismutató utoléri,
s hátba veri a kissé már
szenilis és reszketeg öreget.
Éjfélkor világgá megyek,
vagy mindenkit egyenként szívemre ölelek.
Nincs más opció.
2018. december 29., szombat
2018. december 19., szerda
Betöltetlen terek
Ahogy
telnek az évek, lassan belerázódunk.
Megtanuljuk,
hogy van, akivel hiába számolunk,
elfogadjuk,
hogy a Szenteste szent,
és
csak magunk vagyunk,
aztán
mi megyünk hozzájuk,
és
ők jönnek hozzánk,
de
Hozzátok, Tihozzátok már sose,
egyetlenegyszer se,
hogy
abban a lakásban már
más
asztal van, s azon a más asztalon
idegenek
forró, karácsonyi levese.
Idővel
megszokjuk, hogy ebéd után
mindig
kettővel kevesebbet kell mosogatni,
hogy
bármennyi a süti,
mindig
marad belőle valamennyi,
hogy
bármelyikünk fája alatt állunk,
nagyobb
és valahogy hűvösebb lett a tér.
és
hogy lehet fekete vagy hófehér a tél,
az
ajándéklistán már két névvel
kevesebb
szerepel.
Önzőn,
egymást követve mentetek el,
s
mi apránként beleszokunk a nélkületek-karácsonyok
tompa
fájdalmába,
ami
olyan, mint havazás előtti fejfájás –
alig
észrevehető, de ott van és nem ereszt.
S
azt hisszük, egyszer majd más lesz,
elmúlik,
elkopik, elfogy, akár a bejgli.
De
valójában tudjuk, sose lesz más.
Mert
ott lüktet az ünnep mélyén a sajgás,
s
hogy vannak terek, mik zárványokká
lesznek,
s
úgy maradnak.
Betöltetlenek.
2018. december 13., csütörtök
Mindeközben
Én már akkor
is unom a telet,
mikor még ki
se kerekedett,
s az
aszottsovány napok csontjain
úgy feszül a
remény, mint az ín.
Sötétben
buszoznak a reggelek,
a délutánok
korán fekszenek,
míg az
utcákon hömpölygő tömeg
elsodorja a
legszebb ünnepet.
Pedig ha
megállnánk kicsit csöndben,
észrevennénk,
hogy mindeközben
megágyaznak
a várakozásnak
a földre
hullott angyalszárnyak.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)