2008. május 22., csütörtök

Leteszlek


Nehéz vagy. Pedig a lélek súlytalan,
akár egy kolibri. Mégis, úgy érzem,
nem tudlak már sokáig cipelni. Hisz'
épp elég nekem, mit a sors rám rakott,
nyakamban viszem a nyűgös tegnapot,
és a holnap hátizsákja se pille-
könnyű poggyász. Az élet nemcsak Téged,
olykor engem is meggyaláz, és gondom
magam hurcolom, nem rakom válladra
tehernek. (...) Elfáradtam. Most leteszlek.
S Te gyere mellettem - úgy, ahogy rég,
mikor még hitted: a felhők fölött kék...

2008. május 15., csütörtök

Tavaszmarasztaló

Most, hogy a dús május lassacskán magával
viszi a földre pergő virágszirmokat,
s elnehezülnek zöldbe lobbant lombjuktól
a fák, mintha kérgük alól sóhajtanák:
'Ne szaladj, idő, ne rabold el oly gyorsan
az izzó szemű, lágy húsú tavaszt! Nyár jön,
águnk hersenő gyümölcsöt fakaszt, aztán
szelek jönnek, kora őszi, vad viharok
szaggatják meg rőtre vált koronánk, s egykor-
volt szirmainkat pelyhekké dermeszti a
kíméletlen tél.' A kikelet mindig túl
korán elvetél, s hangtalan fájdalmába
belereszket újra meg újra a világ.

2008. május 11., vasárnap

Májusi fotográfia

Ma megtorpanni véltem a múló időt.
Elpihent alattam a ringó hintaágy,
a száradó ruhákon megült a szél - s lágy
varázsba dermedt a vasárnap délelőtt.


A nyurga tuják csak álltak mozdulatlan,
mint fakóra hervadt orgonavirágom,
s rigónk is elnémult a cseresznyeágon
e tünékeny, május-ittas bódulatban.

 

Tán csak az ég lett kékebb egy leheletnyit,
és a fátyolfelhők sziluettje tisztább,
de míg állt, önmagára csodált a világ,
s én is feledtem a hétköznapok sebeit.

 

Aztán a kert újra életre kelt, szarka
cserregett hosszan valahol a közelben,
s az idő, mit imént megtorpanni véltem,
illanó lábnyomát sejtjeimbe varrta.

2008. május 2., péntek

Szavak egy szál rózsa mellé

Ez a Te Napod, anya, s lám, nem hoztam
mást, csak egyszerű köszönöm-szavakat,
s melléjük egy szál sárga tearózsát.
Tudom, oly kevésszer öleltelek át,
de talán sosem késő bepótolni
az elmulasztott érintéseket, és
elmondani mindazt, amit úgyse lehet
szemtől szemben - esetleg így, ügyetlen
verssorokba szedve. Arcodon nyomot
hagyott az élet sok keserve, mégis,
tenyered őrzi még kisgyermek-testem
bársonyát, s hajad szépre szürkült szálain
ifjúságod száz emléke lépdel át.
Úgy érzem, már végtelen idő óta
nézem az ujjaid közül illanó
cigarettafüstöt, s az apró medált
a szegycsontod fölött, s arra gondolok,
a te jézusod most engem is szeret.
Ez a Te napod, anya, s lám, nem viszek
mást haza, csak örömkönnyeket, hogy ma
is elmondhattam, ha másként nem, hát így,
suta strófákba rejtve: köszönöm...