Talán egy másik ház

Vasárnap van. Villamosra szállok.

Az őszi nap az ablakon átragyog.

Hozzád indultam. Felköszöntelek.

Veszek sárga rózsát. Ötöt vagy hetet.

Visz a lábam. Nézem a Nyugatit.

Se az, se a Nagykörút nem változik.

Hobók ülnek flaszterszigetükön.

Szendvicsember jön. Őt is kikerülöm.

Lépcsőház. Nőttek az emeletek.

Egy emlék rám hűti a szvetteremet.

A Nap épp zeniten a ház felett.

Táncra kelnek a fényben a porszemek.

Ajtó. Mögötte vagy. Tudom. Hiszem.

Hé, kit keres? Nem ismer rám senkisem.

A csokor égeti a kezemet.

Talán egy másik ház, másik emelet.

Ad acta

Pocsékba megy az idő.

Minden idő, amit nem kedvvel töltesz,

amitől a valami egyszer csak végre több lesz,

amitől szimpla porhüvelyed helyébe

legigazibb önmagad lépteted,

amitől a puszta létezésből

eljutsz addig, hogy élsz.

Addig csak herdálod a nyolctól négyig időt

a ketrecként köréd szorult négy

dögunalmas fal között, hova egy

döntésed valamikor belökött, mert hát,

nemcsak élni, de megélni kell.

Valamiből valahogy.

Pazarolsz, tékozolsz, fecsérelsz.

Hacsak huszonnégy órában nem azt teszed,

amire szíved szerint az életed rendeltetett.

Vajon hány másodperc,

mennyi óra és hány ezer nap hullt

a hiábavalóság kútjába?

Hiába nézel a semmibe utána,

a napjaidból elcsorgott időt

vissza már nem merheted.

Nézd őt: épp verset ír.

Az fát ültet, erdőnek valót.

Semmiből létrehoz, teremt,

megjavítja, ami tönkrement,

gyermeknek dúdol altatót.

Magot vet, komponál, szeretkezik,

megfejti titkát a feketelyukaknak.

Mindeközben téged a Nagy Gépezetben
az év legfényesebb csavarjává avatnak,
s munkád elismeréseként
kijelölik végső nyughelyed két csinos,
indigókék dosszié között.

Hagyj engem Párizzsal!

Beszökött az ősz, és megint csak kertembe,

- mert idén se telik párizsi repjegyre –,

és vetkőzésre bírva orgonafámat,

rozsdásra vakarta lelkemet a bánat.

Hosszasan bámultam a töltésünk felé,

hogy mi’ messze van innen a Champs-Elysees!

De ha itt fogok egy bájos piros IC-t,

máris rám szoknak a badacsonyi pincék.

Hát, mit nekem akár hektó Bordeux-i,

hogyha telnek a bogláriak hordói!

Egy jó pohár bor, s az ősz máris szédeleg.

Hagyj engem Párizzsal, annyiszor kértelek!

Peronpercek

Elment a vonat. A peron kihalt.

Dinoszaurusz-csontváz az állomás.

A resti pultján felejtett italt

felhajtja a félbemaradt áldomás.

Elnyomja az utolsó sziát is

a távolság józan zakatolása,

s a záporban szörcsögő kanális

búcsúkliséket mos a csatornába.

Hajnal a piacon

Térdelve ült koszlott kutyája mellett,

s köröttük a teret áporodott káposztaszag

ülte meg. Hajlongva mormolt,

két kezét suta imára fonta, s csupasz ínyét

torz vigyorba húzva olykor a

loncsos szőrbe súgta: csirkeszárny,

az lenne jó ebédre, vagy egy kis

szalonna, s ha volna mellé sör, jó hideg.

Kolbászt ennél, mi? Te buta eb.

Ma is jobb lesz többnél a kevesebb.

S míg gubbasztottak, mint kiket az élet lapátra tett,

a hajnali piacon, a hentespult előtt

sorukra vártak az emberek.