Adventi angyalok

Az első adventi vasárnap
kézen fogja a gyermekkorom,
megszólítja a nagymamákat,
s mellém ül sok rég látott rokon.
 
Szép ruhában fiúk és lányok,
várakozni gyűljetek körém,
gyújtsuk együtt az első lángot,
hogy majd az év legszebb ünnepén
 
itt legyetek újra, mint egykor
oly sokan állva körül a fát.
Ne legyen félbehagyott verssor,
szóljanak a rég hallott imák,
 
bennük ősi és friss bánatok,
megannyi fájó elengedés...
De én még apró gyermek vagyok,
kit elvarázsol a hóesés,
 
nem sejtve még, mi a veszteség,
homlokom az ablakhoz nyomom...
Nagy és fényes felettem az ég
és velem van minden angyalom.

Neked a kór, nekem az élet

Úgy hiszem, amiatt költöztél

be tested börtönébe,

hogy amikor végül elmennél,

ne is vegyem majd észre:

szinte álomban szédüljek át

a tenélküled-létbe.

Tested könnyű, mint egy gyermeké,

és kőnehéz a paplan.

Neked a kór, nekem az élet,

ami gyógyíthatatlan.

A bánat ragyogása

Ma szívem olyan gyenge,

mint a mécses lángja,

mi az emlékek füstjét

két szemembe vágja.

Sós a szomorúság,

s örökké szomjazom,

keserédes érzés

kapar a torkomon.

Kétdimenziósan,

fekete-fehéren,

két alak imbolyog

a tört gyertyafényben.

S bár ködszürkére festi

arcomat a bánat,

felragyogja bennem

apámat s anyámat.