Naptárlapok - November

Már nem ősz, és a télnek se kell,

kitaszított, nemszeretem hónap.

Hol cinkedalra, hol  fagyra kel,

s unalmában megágyaz a hónak.

Hajnali füst

A november halál, hidegen illanó gyertyafüst –

máskor kikelet arcú, kifordított tél.

Látod, anya? A hajnal hol bíbor, hol meg kék-ezüst -

hiszem, meg nem is, hogy örökre elmentél. 

Az elveszett szavak idején

Van, hogy nincsenek szavak

és kiüresednek a betűk.

A „b”-k békéje bánatba fúl,

az „f”-ek fénye kifakul,

s a gyöngéd „gy”-k is gyászba borulnak.

Ilyenkor, az elveszett szavak idején,

mikor ordítanak a neszek,

mikor faltól falig csörömpölnek a csöndek,

s a csontsoványra fogyott érzések

nem bírják már el a valóságot,

a hófehér papír is csak néma requiem,

végtelenbe küldött, „miért”.

S nem felel senki sem.

Nem felel senki sem.

Novemberi elégia

Viaszba dermedt november áll őrt a ház előtt,

ránk zárva a tél masszív, lélektelen ajtaját,

s krizantémok sárga mosolyába fúlt temetők

illatát idézik tejködbe ájult éjszakák.

A fényüket vesztett napok bénán szédelegnek,

az idő eltöpreng, meg-megáll – tétova vándor,

s a fűtött szobák mélyén újragyúlt szerelmek

tüzétől elillan a csüggedés, mint a kámfor.

Profán kérés

Mondj imát apró édesanyámért,

az én hitem gyönge s földhözragadt,

én kérek, ki tőle még sose kért:

vegye le róla a fájdalmakat.

Asszony vagyok, anya is - és gyermek,

szívemben profán és önző vágyak.

Nézze el, ki embert élni enged,

s tartsa meg nekem édesanyámat.