Önzésem

Nekem a szó ma már kevés,
a mindenséget tedd elém.
Ma már nem elég egy mosoly,
hogy tudjam, jövőd is enyém.

Légy tűzforró vagy jéghideg,
a közöny megöli a lelkem,
ne értem legyél, s ne miattam,
légy csak egyszerűen - velem.

Légy, mint ki öröktől fogva
mellém szegődött társamul,
egy legyél velem, mint folyó,
mely ősi medrébe simul.

Értsd minden kis rezdülésem,
szólnom se kelljen, ha hívlak,
csak feszüljenek meg köztünk
azok a láthatatlan szálak.

Minden álmodban én legyek,
vagy kerüljön el az álom.
Hogy önzővé tettél, drágám,
magamnak talán megbocsátom.

Vanília égbolt

Talán az életben, talán túl a halálon,
talán teljesülhet egyszer minden földi álom.
Te döntöd el, ember, élni vágysz, mint eddig,
vagy megváltva halálod, tested jégbe metszik.

Már nem féled a véget - éber álmod altat el,
gondolatod foglya vagy, ő dönti el, mit teszel.
S ha démonjaid várnak egy-egy szürke hajnalon,
s az őrület határán heg virít az arcodon,

lásd életed fényeit, mit álmaidba temettél,
boldognak hitt napjaidat, s mindazt, ami lehetnél.
S ha a magasasból lenéz rád a vanília égbolt,
zuhanj le a mélybe, hogy megleld, ami rég volt.