Kavics

Nem lehetsz mindenkinek egyformán fontos.
Kavics vagy egy folyóban, mi vagy partra mos,
vagy magába húz, s meder-szívére fektet.
Apró kavics vagy, de kőszikla a lelked.
Összetörhetetlen és szétzúzhatatlan,
kacsakő egy kézben, kőtorony patakban.
Nem lehet kegyes az összes folyó veled,
de minden kavicsért hálásak a hegyek.

Szépre rajzolt évek

Tegnap gyermek voltál, mesékbe költöztél,
bármivé lehettél a földig-tükörnél.
Nőttél és álmodtál, kaptál, s mindig adtál,
és tudtad, az élet mindig több a napnál.

Kezed, arcod szépre rajzolták az évek,
tekintetedben még most is huncut fények,
hisz’ minden ébredésben költészet lehet,
s tán épp hozzád írja a legszebb verseket.

Mosolyráncaidban felfénylik a nagy titok:
nevetni kell, s kinyílnak bennünk a nárciszok.

Törésvonal

Olykor elege lesz belőlünk a világnak,

és leveti magáról az embert a Föld,

folyók új, még ismeretlen medreket vájnak,

valahol a mélyben egy születő hegy üvölt.

Talán e bolygó bűneink terhét vajúdja,

hogy a romokon megeredjen az erény.

Isten megfáradt, mi volt, nem teremti újra.

Törésvonal nyílt puha, meleg tenyerén.

Március csüng a nyakamon

Felhasadt az égkék vászon,
a Nap kihízta mára a telet,
távolban, a láthatáron
szalad egy szőke, vékony kisgyerek.

Ideér és ölbe kapom,
körbetáncolom vele a kertet,
március csüng a nyakamon,
és fülembe suttogja e verset.

Átkulcsol kis lábaival,
az aprócska tavasz maradna már,
de felkapja a fényvihar,
s kikacag bennünket a február.