Zuhanok

Árnyékok közt élek,
árnyék vagyok magam is.
Gondolatom szabadsága
sötétből a fényre visz.

Elhagyom a földet,
kiszakítom magamat.
Messze mennék, de szárnyaim
megégnek a Nap alatt.

Vergődésem nézik
távolból a holnapok.
Nem mozdulnak, nem intenek...
Vérző szívvel zuhanok.

Így történt

Szelíd fények égtek szemedben,

s én beléjük feledkezetten

tűnődtem, miféle Éden lehet

szíved nekem termő kertjében.

S mint régi fényképen,

kimerevítetten él bennem

egy édes perc, midőn

elmerültünk kéz a kézben,

csendes beszélgetésben,

s észre sem vettük, mint

tűnik el köröttünk tér s idő,

ezernyi perc mint röppen el,

miként lesz csöppé a végtelen -

s ekkor, e gyöngyfényű percben

ért el minket, s ölelt keblére

gyöngéden a szerelem.

Monoton dal

Mindig futunk valami elől,

valaki mindig utunkba áll,

mindig várnak valahol minket,

valaki mindig csodára vár.

Mindig kapunk egy újabb esélyt,

valaki mindig sakk-mattot ad,

mindig felvesz egy jó fej sofőr,

valaki mindig az út szélén hagy.

Mindig nyílik bennünk egy ajtó,

valaki mindig magába zár,

mindig lesz, ki elhagy egy csókért,

valaki mindig a sarkunkba’ jár.

Mindig akad nekünk is jó szó,

valaki mindig átkot szór ránk,

mindig lesz, ki hűvösre tenne,

valakit mindig perzsel a láng.

Mindig futunk valami felé,

valaki mindig lebeszél majd.

Mindig várunk egy újabb hajót,

valami mindig maradni tart.

Lennék

Lennék konok télben
felhők mögött bújó,
sápadt napkorong,
lennék neked a hit,
hogy a föld holnap is
ugyanígy forog.

Lennék foszló avar
mélyén szunnyadó,
fűszagú élet,
lennék zúgó árban
messze-messzehangzó,
angyali ének.

Lennék gyönge testben
zakatoló, dacos,
reményteli szív,
lennék döbbent csendben
határozott hang,
mi életre hív.

Lennék csöppnyi béke,
két durva szó között
egy halk bocsánat,
lennék a szerelem,
mi melegen tartja
a hitvesi ágyat.

Lennék a halálban
szelíd, elbocsátó,
elengedő kéz,
s lennék az életben
az örökké való,
megmaradó rész.