Van-e ott karácsony?

Van-e ott karácsony,

hol a kifutópályákon

csupán repülők landolnak?

Van-e ott hely földet érni

tépett szárnyú angyaloknak?

Vagy csak köröznek odafönt,

míg tart a szeretet könnyen

illanó üzemanyaga?

S lenne-e köztük, ki végig,

zuhanásig kitartana?

Lesz-e ki összegyűjti majd,

hogy puha kabáttá varrja

a fehér, gyönge tollakat?

S marad-e még ember, kire

meleg ruhát ráadjanak?

Lesz-e csönd és lesz-e béke,

fény a vaksi ablakokban?

Vajon van-e ott karácsony,

ahol éppen háború van?

Adventi angyalok

Az első adventi vasárnap
kézen fogja a gyermekkorom,
megszólítja a nagymamákat,
s mellém ül sok rég látott rokon.
 
Szép ruhában fiúk és lányok,
várakozni gyűljetek körém,
gyújtsuk együtt az első lángot,
hogy majd az év legszebb ünnepén
 
itt legyetek újra, mint egykor
oly sokan állva körül a fát.
Ne legyen félbehagyott verssor,
szóljanak a rég hallott imák,
 
bennük ősi és friss bánatok,
megannyi fájó elengedés...
De én még apró gyermek vagyok,
kit elvarázsol a hóesés,
 
nem sejtve még, mi a veszteség,
homlokom az ablakhoz nyomom...
Nagy és fényes felettem az ég
és velem van minden angyalom.

Neked a kór, nekem az élet

Úgy hiszem, amiatt költöztél

be tested börtönébe,

hogy amikor végül elmennél,

ne is vegyem majd észre:

szinte álomban szédüljek át

a tenélküled-létbe.

Tested könnyű, mint egy gyermeké,

és kőnehéz a paplan.

Neked a kór, nekem az élet,

ami gyógyíthatatlan.

A bánat ragyogása

Ma szívem olyan gyenge,

mint a mécses lángja,

mi az emlékek füstjét

két szemembe vágja.

Sós a szomorúság,

s örökké szomjazom,

keserédes érzés

kapar a torkomon.

Kétdimenziósan,

fekete-fehéren,

két alak imbolyog

a tört gyertyafényben.

S bár ködszürkére festi

arcomat a bánat,

felragyogja bennem

apámat s anyámat.

Őszi lakoma

Lakmározik a tájból az első őszi köd,

gyomrában utcák, házak és terek tűnnek el.

Félálomban visz a lábam, míg nézem, ahogy

a vénülő szeptember kövéren ünnepel.

Felfalja a parkok maradék nyári zöldjét,

sárguló fogai közt érett dió ropog,

miközben elmémben, e muzeális gyárban,

egymást hűtik-izzítják a még nyers verssorok.

A reggeli homályt unott eső váltja fel,

a jóllakott köd bokrok védelmébe vackol,

s míg két zivatar közt hirtelen leszáll az est,

bennem a líra már a vézna télre hangol.

Önmagam szigetén

Költő én nem vagyok.

Verseim homokban lábnyomok,

miket elfúj a leggyengébb szél -

a kánon se rólam beszél.

Sorokat formál az elmém,

összeállnak, akár színek a kelmén,

mi csak foszlékony, súlytalan anyag,

fel-felbukó, eltűnő patak.

Szépre írom ezt a csúf világot,

nem alkotok, csupán csak csinálok,

építem a verset magamból magamnak,

de mesélek neked is, vagy akár a falnak.

Költő én nem vagyok,

homlokom nem ragyog,

s babér sincs fölötte hervadni vagy dísznek,

nem rólam szólnak a kulturális hírek.

Én mégis újra és újra lágy homokba írom

sorsukra hagyott soraim a hullám verte parton,

mintha érdekelne bárkit is egy sorshajótörött

a többi önjelölt poéta között.

Van, kinek versike, másnak meg költemény,

nekem csak szavak önmagam szigetén.

Feloldozás

Az ember úgy van összerakva,
hogy nem teszi, ha megteszi más,
hisz mindenkinek akad dolga,
repetára nem kell ráadás.

Pedig olykor neked is kéne
egy segítő kéz, ha túl nehéz,
a jóisten épp nem vesz észre,
s akit hívnál is, pont félrenéz.

Majd ráébredsz, hogy jobb te se vagy,
hagytad már, vigye más a terhet,
s feloldozod, ki magadra hagy,
pont elég, ha tudod, hogy szeret.

Cseppet sem halhatatlan elégia

 Minden leírt betűvel csak
a halhatatlanságot üldözöd,
remélve, hogy a halálhoz
neked már többé sose lesz közöd,
hogy a veszteségeiddel
a sors egy életre megelégszik,
és versekbe lopva magad
nem visz el soha az enyészetig.

Költőnek gondolva magad
azt hiszed, a halált átverheted,
hogy másként tekint rád az ég,
és varázsszavak majd megmentenek,
hogy a strófa mágiája
félrevezetheti a végzetet,
s a költészet tudja, mire
nem képes más, csupán a képzelet.

De halandóságod rajzát
rád varrja a tükör reggelente,
szemed körül a ráncokat
csúnyán elmélyítette az este,
s hiába írod le százszor,
hogy milyen nagyon szeretsz is élni,
magad fonta koszorúdat
egy nap a vég a fejfádra vési.

I Love Budapest

Nekem olykor túl kicsi a város,

Budapest néha öreg és ráncos,

a világ meg csupa izgalmas táj,

I Love Budapest, de csalni muszáj.

Úgy futnék, ha tudnék, ha lehetne,

talán te épp nem jutnál eszembe,

csukott szemmel ugranék a mélybe,

eltűnnék egy hétre vagy egy évre,

hogy ne tudja senki, merre járok,

nem izgatna, hívtok-e vagy vártok,

de elkopna rajtam száz pár bakancs,

nem írnék listát, ez belső parancs.

Úgy futnék, ha tudnék, ha lehetne,

talán te épp nem jutnál eszembe,

csak hátára venne a messzeség,

és ott maradnék, hol épp leesnék.

Ha elrepülök, vagy visz a vonat,

ez a város mindig visszafogad,

mert I Love Budapest, de bevallom,

jól esik, hogy néha megcsalhatom.

Önarckép

Azt gondoltam, hogy a jóról

a legnehezebb írni.

Hisz a fájdalmakat könnyebb

súlyos sorokba sírni,

keseregni a régmúlton,

aggódni a holnapért,

fitymálva nézni a mások

fején hervadó babért,

elhullt szerelmek emlékét

vadul magamra zárva

ordítani a világba:

tömegben vagyok árva!

De van, mit a szó se bír el,

és a könny se mossa el,

mert az önsajnálatra csak

a hiúságom felel,

hisz minden szánalmas és vélt

problémám önzés csupán,

és a költészet ezt tudja.

A vers átlát a szitán.

Egyedül

Jórészt nem vagyok magányos,
csupán néha rossz egyedül.
De abba a zajos csendbe
a lelkem belesüketül.

Megtartó emlékezet

 Nemcsak az élőkkel rohannak az évek,
szívemhez pányváztam szökdöső emléked.

Kölcsön-kedély visszajár

Mert tele van a kertem verebekkel,
a lemenő Nap nálam éppen felkel,
s a hétköznapok taposómalmában
új tollakat hoz megtépázott szárnyam.

Akár piacon a szószátyár kofák,
úgy dicsérik a reggelben a csodát,
s ha borongok, mint hallgatag fenyvesek,
mély álmából felverik a kedvemet.

S velem maradnak, ha a tél közeleg,
s a hajnalok lila ruhát öltenek,
etetőbe rejtem nekik a nyarat,
s a kedélyt, mi tőlük nekem megmaradt.

Gyermekmagam

Nézem az eget. Habcsókfellegek

és tejszínhabtornyok lágy seregét,

kékséget legelő bárányokat,

hogy bújnak össze, majd rebbennek szét.

Az eget nézem. A messzeséget.

Felettem forgalmas légi sztrádák,

hol gépek reptetik a világba

nyugtalan elmém ezernyi álmát.

Nézem az eget. A napba nézek,

hadd vakítson el nagy fényessége,

hadd szorítsam szempilláim alá

melegét az eljövendő télre.

Az eget nézem. Csillagképekből

tetriszezem össze a sorsomat,

felülök a Göncölszekérre, hét

csillaga messze visz egy perc alatt.

Nézem az eget. A horizonton

lassú bálnákként úsznak a felhők.

Ring a hintaágy, s benne a kislány,

gyermekmagam, ki sose lesz felnőtt.

Rövid szöveges üzenet

 Se rózsát, se ibolyát,
se hófehér orgonát
emlékedre nem szedek.

Se jajszót, se könnyeket,
se hozzád írt verseket
ajándékba nem viszek.

Képeslapot se keress,
ez itt csak egy sms,
apró ujjbegykoptató,

anyák napi üzenet
viszi égig lelkemet.
Számod nem kapcsolható.

A magány szirtjein

Olykor úgy zuhan rám a magány,
mint elítéltre a guillotine,
mintha magam maradtam volna
egy távoli sziget szirtjein.
 
Kelek és fekszem, akár a Hold,
párnámon jéghideg csillagok,
s az álomtalan éjszakákra
nem hoznak nyugvást a nappalok,
 
csak bizonyságot, hogy elmaradt
mellőlünk valahol egy érzés,
s a lét e hiánybetegségben
csupán belégzés és kilégzés.

A háború harangjai

Nagyszombat van. Este.
És visszatérnek Rómából a harangok.
De vajon hallani-e a háború zajától
azt a földöntúli hangot,
vagy a zúgást elnyomja majd a fegyverropogás?
Miként ünnepel egy bombától kiégett, széttépett lakás,
s az ország, honnan az Isten is elmenekült?
Ott most a hit is csak egy sebesült,
csak egy a sokszáz ártatlan között.
Hatalmasok harcát nyögi a Húsvét,
de harang szól a sírok fölött.

A szó szólni vágyik

Ha írom, ha olvasom,

ha kimondom vagy elsírom,

ha átkozódva szórom,

vagy könyörgésként mormolom,

ha füledbe suttogom,

futóhomokba rajzolom,

előre átgondolom,

vagy megszüli az alkalom,

ha öröm, vagy ha bánat,

hogyha simogat, ha lázad,

ha ihlet vagy csak látszat,

hogyha nincs vége a mának,

ha őszinte vagy csalfa,

hogyha zsírpecsét van rajta,

ha krétával a falra,

vagy mint refrén szól egy dalba',

nincs nyelv sehol se másik,

hol a szó magával játszik,

s bennem mind szólni vágyik

egész a halálos ágyig.

Amikor csönd lesz

Ki menti meg a házakat,
és az utcát, mire rászakadt,
ki vigyázza a tűzcsapot,
hová egy bomba becsapott,
ki védi meg a bokrokat,
mik lángra gyúltak egy perc alatt,
ki óvja a kóbor ebet,
lát el törést és kötöz sebet,

ki üvegez kirakatot, 
ki emlékszik, hogy ki hol lakott,
ki öleli meg a fákat,
mik üszkösen is bátran állnak,
ki üli a csonka padot,
mit golyószóró  átlyuggatott,
ki aszfaltoz, ki fest zebrát,
és ki faragja meg a fejfád,

ki lesz, aki emlékezik,
mikor a nagy csönd elérkezik?

Attila szíve

 Messze tűnt évek távolából
is hallani szíved vacogását,
mi megannyi könyv lapjairól
sinusritmusként fodrozódik át.

És belereszketnek a sorok,
retinámba belekarcol a szó,
ahogy sorsod rajtam átcsorog,
majd összeáll, mint út szélén a hó.

És már együtt vacogok veled,
minden fájdalmad átfázik belém,
s látom, amint tonnányi szíved
egy ágon ringatózik könnyedén.

Évelő

Én évelő vagyok csupán,
évről évre ugyanazon cserépben.
Nincs örökzöld bonsai-ruhám,
hát tél-magamat tavaszra cserélem.

Nem visel rám gondot senki,
én mégis újravirágzom a nyárban.
Nekem elég Napra menni,
hogy didergésem szirmaimra váltsam.

S megőszülők minden őszön,
hogyha lehull az egérszürke pára,
mikor október rám köszön,
a színeimnek nincsen maradása.

Elalszom, mint por a polcon,
tavaszálmom évről évre ugyanaz,
s kis földembe kapaszkodom,
amíg a tél bánatával behavaz.

Színezd ki!

Ha a körülményeid folytán beszűkül az élettered, köréd zárul a város, az utca, a kert, a ház, egyre kontúrosabbnak látod azt az életet, amit köréd rajzolt valami nagyobb erő. Ott van előtted, fehér lapon fekete vonalak a szélrózsa minden irányában. Mikor visszatekintesz, színeket látsz, a harsogó sárgától az élénkzöldön át a mélybíborig, az azúrkéken keresztül a fáradtbarnáig. Látod, ahogy az életed hogy vált világosról sötétre, és ment a sötétből a fény felé, érzékeled a kiáltó vöröset és a lágy púdert, a lilát és a szürkét is.
Ha most a napjaidra tekintesz, feketék és fehérek egymásutánját követi a szemed, a napról napra, hétről hétre megszokott ritmusát. Addig nézed, hogy belefájdul a szemed az egyhangúságba. Gondolsz a sakkra, mennyi kiszámítható, mégis zavarbaejtően okos lépés lehet előtted. Gondolsz a zongora billentyűire, az ötvenkét fehér és harminchat fekete billentyűre és a megszámlálhatatlan dallamra, ami minden, csak nem fekete-fehér. De nem segít. Csak nézed magad előtt a messze futó rajzot, és gondolatban elkezded kiszínezni. Nem tervszerűen, csak ahogy épp a szemed kívánja. A rajz nem a tiéd. Tudod, hogy amiben vagy, azt is megrajzolta már valaki - és az előtted lebegő képet is. Neked csak az a dolgod, hogy kiszínezd. És tudod, hogy csak te színezheted olyanra, amilyet szeretnél. Még nem látod a rajz végét, csak kontúrokat a távolban. De színezel, hogy legyen miért előrébb lépni minden nap, hogy legyen hová függeszteni a tekinteted ahelyett, hogy hátrafelé nézegetsz. Színezel, és nem számít, hogy másnak tetszik-e vagy sem, a saját életedet színezed lépésről lépésre, a beszűkült keretek között is a végtelenségig tágítva a teret.

A le nem írt betűk csendje

Talán könnyebb lenne másképp,
tán minden egyszerűbb lenne,
talán tisztább volna a kép,
hogyha Te nem volnál benne.
 
Talán nem utálnám magam
az ilyenféle szavakért,
talán lehetnék gondtalan,
mint aki végre hazaért.
 
Talán bocsánatot nyerne
az összes önző gondolat,
a le nem írt betűk csendje,
mi minden percben fojtogat.
 
Talán amnesztiát kapnék
jó magaviseletemért,
lennék, ahogy pár éve még,
ápoló helyett feleség.
 
Tán egy nap e páros magány
elpattan, mint a buborék,
s talán a nélküled-hiány
kevésbé fáj majd, mint a lét.
 
Mikor választ kap a miért,
s kinek jut menny, kinek pokol,
talán akkor e versemért,
ha későn is, de feloldozol.