Búék

Boldogulj! Évet, hibát ne számolj,

vad haragot, bút, bánatot ne tárolj,

igyál bátran a medve bőrére,

aztán ereszd a víg kedélyt bő lére,

s tégy bele lencsét, jó szerencsét,

egy csipetnyi zsiványság éppen elég,

s ne fogadkozz, a szíved a mérce,

rosszabb napjaid meg fogd rá a télre.

Most egyél, igyál, betelt a naptár,

hagyd el a rosszat, amit idén kaptál,

folyjon a pezsgő, vagy ötvenkettő,

hogy minden hétre jusson búfelejtő.

Táncolj át egy újabb esztendőbe,

hisz a jövőre itt van egy-kettőre.

Az óév már vígan poharazgat -

hozzon az éjfél szebbet, s boldogabbat!

Másodállás

Van, hogy harminc nap is eltelik
egy életre született versig,
és mire épp kikerekedik,
a hétfők, meg keddek megeszik.

Felfalják a csepp gondolatot
az egymást is elnyelő napok,
hűtlen a szó és elcsavarog,
ha másodállásban koptatod.

Fényvihar

Olyan vagyok, mint e különös november,

ragyogó tavaszba álmodom magam,

s ég felé nyújtózva, széttárt tenyerekkel

kitáncolom a télből, mi még hátra van.

Napraforgok, szőkén, akár a virradat,

mi áprilisba lép egy bolondos napon,

s míg a jelenből a fényvihar kiragad,

a gondokat valahol félúton elhagyom.

November rain

Milyen jó, hogy a időjárásról

bármikor tudunk beszélgetni,

hogy a fájó csöndek feloldásaként

lehetőségünk van mellébeszélni,

és nem kimondani, ami úgy gyötör,

hogy minden szó csak pocsolyának való,

dögunalmas frázis volna.

Elsiklunk a színvallás elől,

akár az angolna, és szidjuk a

novemberi, ónszürke ködöt,

mit az ég a földre köpködött,

meg az esőt, ezt a ronda londonit,

ami hallgatni tanít, és elaltat,

mielőtt csöndesen sírni kezdenénk.

Hiszem, hogy ahol te jársz,

ott minden csupa kék,

de én szeretem, hogy így esik most felénk,

ilyen állhatatos-szakadatlan,

hiszen mindez odakint van,

és ami most idebent fáj,

az jó, hogy fáj,

és jó, hogy kiolthatatlan.

Négy év után

Holnap lesz épp négy éve, hogy elmentél.

Már nem emlékszem, milyen volt akkor a tél,

hogy esett, vagy tavaszt hazudott az ég.

Nem maradt meg más, csak az a mély szakadék.

A némafilm, ahogy utánad nézek,

s a görcs, hogy miként lesz a nélküled-élet.

De te már meglelted a békességet,

magadhoz ölelted, ki imádott téged.

Hívtad, hát ment utánad a szerelem.

S vajon mi lehet annál nagyobb kegyelem,

ha többé nem fáj senki hiánya sem?

S mikor lesz, hogy ezt magamnak megengedem?

Szonett a szonettről

A szonett, komám, kissé babramunka.

Itt biz’ matekozni kell a rímekkel,

úgy ügyelni a pontos szótagszámra,

hogy közben a mondandód se felejtsd el,

és persze legyen könnyed, verítékmentes,

hadd higgyék, csak úgy kicsurrant a tollból,

csak lazán, ahogy a született hentes

bűvöli le a legszebb húst a csontról.

Írhatsz, mint Petrarca, csak ne légy antik,

mert biztos nem kér belőled a kánon,

és sajnos, ha a ritmus is bicsaklik,

horgolj inkább vagy főzz egy jót, barátom,

mert nem könnyű, „ilyen ez a popszakma”,

én se tudom, hogy néz ki egy szonett ma.

Ön azonos

Volt néhány, aki pokolba kívánt,

más szerint igazi angyal voltam.

Ha szerettél jó, ha nem, az se bánt.

Meglásd, mind egyformák vagyunk holtan.

Poeta epigramma

Verset e kőbe ne véss, nincsen az itt, akit illet:

én csak feküdtem itt, s szárnyára kapott az ihlet.

Opciók

Nem tudom, mi lesz majd akkor.

Talán eladom a házat.

Vagy itt élek tovább, és minden szobában

lesz rólad egy fénykép,

ahogy rám nézel, vagy épp

az ajtófélfának döntöd a hátad.

Esetleg vidékre költözöm,

ahol az utolsó ember is köszön,

bár azt sem tudja, ki vagyok.

Igen, lehet, hogy mindent itt hagyok,

és veszek egy panelt a közelben,

talán pont itt szemben,

a tízemeletesek közt legfölül.

Mindig látni akartam,

ahogy a Nap felkúszik

a horizont mögül, mint egy

hatalmas, pupilla nélküli,

sárga szemgolyó.

De jelenleg fogalmam sincs,

hogy majd akkor épp mi lenne jó.

Az mindenesetre teljesen nyilvánvaló,

hogy semmi sem lenne olyan,

mint volt korábban. Veled.

Itt minden tárgy tudja a neved.

Igen. Ezért mindent ki fogok dobni.

Vagy mégse. Vagy mégis.

Nem akarok erre gondolni.

Ahogy a másik opcióra sem.

Esetleg úgy

hogy ahol Te leszel,

ott leszek én is.

*

E. S. Claire álnéven tettem közzé másutt.

Magad se hitted

Hány szót bír el a szerelem? Hány verset,
lángoló szonettet, butácska dalt?
S vajon mennyit sodor el az enyészet,
miközben mind a Parnasszusra tart?
 
Elmesélték már a világ összes nyelvén,
könyvtárakat tölt meg a nagy érzelem,
s hogy papír és toll rég nem követelmény,
poéták születnek az interneten.
 
És nem fogy el a metafora, jelző,
ha szakad a szív, felfakad az ihlet,
s hogy nyoma maradjon, hát formára lel.
 
Míg létezik a vágy, mindig akad szerző.
Te is voltál már, és magad se hitted,
hogy rendre-módra a szavakba veszel.

Érintés nélkül

Ahogy kihagy az emlékezet,

a test is úgy felejt talán,

ha sosem érzi már a kezet

csípője árnyékvonalán,

ami szinte érintés nélkül

ölelt, akár szél a kendert,

s mint Hold, ha önmagába szédül,

vitte magával a tengert.

A szenvedély elhullt bokrait

a nyár már nem támasztja fel,

s tán csak álmokra emlékezik,

akit egy emlék megölel.

A test az ágyba belebágyad,

ha mindig hűvös a párna,

s a pórusok közül a vágyat

az idő lassan kigyomlálja.

*

E. S. Claire álnéven tettem közzé másutt.

Talán egy másik ház

Vasárnap van. Villamosra szállok.

Az őszi nap az ablakon átragyog.

Hozzád indultam. Felköszöntelek.

Veszek sárga rózsát. Ötöt vagy hetet.

Visz a lábam. Nézem a Nyugatit.

Se az, se a Nagykörút nem változik.

Hobók ülnek flaszterszigetükön.

Szendvicsember jön. Őt is kikerülöm.

Lépcsőház. Nőttek az emeletek.

Egy emlék rám hűti a szvetteremet.

A Nap épp zeniten a ház felett.

Táncra kelnek a fényben a porszemek.

Ajtó. Mögötte vagy. Tudom. Hiszem.

Hé, kit keres? Nem ismer rám senkisem.

A csokor égeti a kezemet.

Talán egy másik ház, másik emelet.

Ad acta

Pocsékba megy az idő.

Minden idő, amit nem kedvvel töltesz,

amitől a valami egyszer csak végre több lesz,

amitől szimpla porhüvelyed helyébe

legigazibb önmagad lépteted,

amitől a puszta létezésből

eljutsz addig, hogy élsz.

Addig csak herdálod a nyolctól négyig időt

a ketrecként köréd szorult négy

dögunalmas fal között, hova egy

döntésed valamikor belökött, mert hát,

nemcsak élni, de megélni kell.

Valamiből valahogy.

Pazarolsz, tékozolsz, fecsérelsz.

Hacsak huszonnégy órában nem azt teszed,

amire szíved szerint az életed rendeltetett.

Vajon hány másodperc,

mennyi óra és hány ezer nap hullt

a hiábavalóság kútjába?

Hiába nézel a semmibe utána,

a napjaidból elcsorgott időt

vissza már nem merheted.

Nézd őt: épp verset ír.

Az fát ültet, erdőnek valót.

Semmiből létrehoz, teremt,

megjavítja, ami tönkrement,

gyermeknek dúdol altatót.

Magot vet, komponál, szeretkezik,

megfejti titkát a feketelyukaknak.

Mindeközben téged a Nagy Gépezetben
az év legfényesebb csavarjává avatnak,
s munkád elismeréseként
kijelölik végső nyughelyed két csinos,
indigókék dosszié között.

Hagyj engem Párizzsal!

Beszökött az ősz, és megint csak kertembe,

- mert idén se telik párizsi repjegyre –,

és vetkőzésre bírva orgonafámat,

rozsdásra vakarta lelkemet a bánat.

Hosszasan bámultam a töltésünk felé,

hogy mi’ messze van innen a Champs-Elysees!

De ha itt fogok egy bájos piros IC-t,

máris rám szoknak a badacsonyi pincék.

Hát, mit nekem akár hektó Bordeux-i,

hogyha telnek a bogláriak hordói!

Egy jó pohár bor, s az ősz máris szédeleg.

Hagyj engem Párizzsal, annyiszor kértelek!

Peronpercek

Elment a vonat. A peron kihalt.

Dinoszaurusz-csontváz az állomás.

A resti pultján felejtett italt

felhajtja a félbemaradt áldomás.

Elnyomja az utolsó sziát is

a távolság józan zakatolása,

s a záporban szörcsögő kanális

búcsúkliséket mos a csatornába.

Hajnal a piacon

Térdelve ült koszlott kutyája mellett,

s köröttük a teret áporodott káposztaszag

ülte meg. Hajlongva mormolt,

két kezét suta imára fonta, s csupasz ínyét

torz vigyorba húzva olykor a

loncsos szőrbe súgta: csirkeszárny,

az lenne jó ebédre, vagy egy kis

szalonna, s ha volna mellé sör, jó hideg.

Kolbászt ennél, mi? Te buta eb.

Ma is jobb lesz többnél a kevesebb.

S míg gubbasztottak, mint kiket az élet lapátra tett,

a hajnali piacon, a hentespult előtt

sorukra vártak az emberek.

Légszomj

Szeretnék Rád ismerni az öregemberben, akivé

lettél, kinek bőre sárga, megkopott falevél, keze

erőtlen, gyönge bokorág, s gerince, mint kin villámok

sora rohan át, naponta száz is. Hogy van? Jóban, rosszban,

egészségben, betegségben… Mennyire banális, és mégis

mennyire nehéz. Az Isten is tévedhet, ha félrenéz,

és a jó elnyeri méltó büntetését. De engem is

fojtogat a föléd hajló, egyre fogyó légbuborék,

s talán a légszomj az oka, hogy egyre halványul a kép,

kit Rólad magamban őrzök, ki ebbe a gyönge, beteg

testbe költözött, s úgy fogy el, észrevétlen, ahogy hetek

villanó egymásutánja az évet rövidre zárja.

Magányos vagyok. És persze tudom, Te is egyedül vagy

a rád osztott, torz szerepben, hisz nem ismered, akivé

lettem, akit erőssé tett a féltés, harag és bánat.

De itt vagyok és itt leszek, hogy újravessem az ágyad.

*

E. S. Claire álnéven tettem közzé másutt.

Térerő

Ragaszkodom a magányterületemhez,

hol az egyedüllét szinte megkétszerez,

és a tér, amit magamnak kiharaptam,

úgy őriz, akár forró lávát a katlan.

Legyen a házban pár köbméternyi levegő,

ahol jobban hat rám a térben rejlő erő,

s hadd intézzem békén, hogyha elbújok itt,

a rám bízott szavaknak magányügyeit.

Hírnév

Kabátlopási botrányba keveredett,
ahogy a klasszikus história tartja,
hogy éppen nyáron ez hogy is történhetett,
nos, a mesélőnek a lelke rajta,
hisz’ még kardigánhoz is túl nagy a hőség,
s a kabátokból molyok vacsorálnak,
de tény, hogy a megtalálta a kétes hírnév,
s ma ki jár utána az igazságnak…

Valaki mondta, hogy Ipszilontól tudja,
akinek nemrégiben Iksz mesélte,
meglepte őt is, de biztos nem hazudna,
és élesen emlékszik a nevére,
mert már Zé is utalt rá, aki jóban van
Ipszilon közvetlen felettesével…
Végül is, ez talán nem is oly váratlan.
Van az a harasztos sztori a széllel.

*

E. S. Claire álnéven tettem közzé másutt.

Ima a rebellisekért

Te feljebbvaló, ki ott vagy és mindenütt,

kérlek, adj nyugalmat az örök békétlenkedőknek,

add, hogy a harag zöldje helyett fessenek

magukban áfonyakéket, s tanítsd meg őket tűrni,

ha valami nem szívük szerint való.

Hisz’ ha kimondom, recseg és sziszeg a rossz,

míg lágy és végtelenül egyszerű a jó.

Engedd, hadd lássák meg völgyből a hegyet,

hogy jönnek, de el is mennek a fellegek,

s nyitott szívvel nézzék maguk előtt

a minden nappal ránk virradó jövőt.

Mert vértben állnak ők a reggelek előtt,

rossz álmoktól gyötörten, izzadtan várják,

hogy megvívhassák a napi állóháborút,

s nem veszik észre, hogy kiöklendett szavaiktól

lesz előttük sáros és gyom verte az út.

Te tudod igazán, hogy az is látja a bajt,

ki békében él a világgal,

mégis, mindenből kilábal,

mert az életet nem szépvakságban éli.

Kérlek, tanítsd meg az örök rebelliseket,

hogy a bennük élő ellenségtől

kell csak igazán
és mindennél jobban félni.

Mobilfotó

Egyszer csak észrevettelek. Alig pár hellyel

ültél előttem a szinte még üres buszon.

Hogy mikor szállhattál fel, nem tudom -

talán már akkor is ott voltál kissé félrehajtott fejjel,

mikor az első ajtótól a busz végébe mentem.

Igen, lehet, hogy te előbb láttál meg engem,

és érezted rajtam a reggel aromáit,

a tusfürdő és a kávé illatát,

vagy kezemben a gyöngédséget, ahogy

megsimítom a két kutyát, s gondoltad:

vajon mikor lett a lányból ekkora állatbarát…

Percekig furcsa révületben ültem ott,

aztán a mobillal gyorsan lefényképeztelek,

hogy tudjam, el tudjam mondani, ott voltál, tényleg,

láttalak! És nemcsak elképzeltelek.

Néztem tarkódnál a hajad ismerős vonalát,

és tudtam – s hogy örültem! – még mindig

az apu igazítja meg fodrászoktól távol tartott,

csupa-mák apródfrizurád.

Lomtalanítás

Ma kinyitottam azt a rozoga fészert
a tüdő és a belek között félúton,
ahol az évek alatt felgyülemlett
fölösleges és túl sok ócskaságot tartom.

Néhány rissz-rossz emléket leporoltam,
indulat és sértettség hevert szerteszét,
szorongás húzta meg magát egy sarokban,
a polcokon harag és céltalan vádbeszéd,

kicsinyes bosszú, amit beszőtt már a pók,
s több foghegyről odavetett, öntelt mondat,
és még megannyi kacat, dacos monológ,
agyonvágott kedd és átduzzogott szombat.

Álló nap rámoltam a végenincs lomot,
mire megküzdöttem e pár évtizeddel.
Nagy kupac lett, múltba fulladt lélekmocsok.
És én gondolkodás nélkül gyújtottam fel.

Idea az odaátról

Jó lenne előre elrendezni az életemet.
Azt a majdanit, amit majd nem is lehet akkor
igazán életnek nevezni.
Amikor már nem akar velem lenni senki,
és a hátam mögött mutogatnak,
a szemüket forgatják: „tök dilis!”,
és undorodva viszik ki utánam a pisis,
jobb esetben csak pisis pelenkát.

Már most se könnyű néha ideát.
Mert nehéz annak, kit minden kísértés megkísért,
és az életet élni szereti,
mondjuk képes meghalni egy tűzforró lángosért,
mert másképpen csak vagyogat,
mint öreg nénik, akikre hetekig rá se nyitja
senki az ajtót, és már azt se tudja,
van-e valakit várni, van-e fia, lánya,
s emlékszik-e, vagy csak kitalálta
a neveket és arcokat.

Milyen jó annak, ki egyszerre csak átkerül,
és ott lesz, csak úgy hirtelen – odaát,
végelgyengülésben elalszik, kap egy jóféle sztrókot,
és könnyes búcsú nélkül lesz teljesen halott,
csak mint aki elugrott gyufáért, tudva, hogy
már többé úgyse megy haza.
Lehetne, hogy a szimpla létezéssel szemben
olykor a halálnak legyen igaza.

*E. S. Claire álnéven írtam

Kettétört éjjel

Nincsen hiábavalóbb a száraz szemmel
párnába sírt néma haragnál,
mikor álmomból riasztva úgy kelek fel,
mi volna, ha te most nem volnál.

De visz a lábam, félálomban, fél szívvel,
peremén a kettétört éjnek,
aki a Holddal zokog, a Nappal színlel,
fényes tükörben csorba lélek.

*E. S. Claire álnév alatt írtam

Túl steril

Olyan világban élünk, ahol zajvédő fal mögött,
puha síneken futnak, s nem zakatolnak
a messzeségből érkező vonatok,
s a távolságokban megbújt holnemvolt mesék elringató ritmusa
már csak kevesek számára érzékelhető kiváltság.

Túl steril és túl csöndes lett nekem ez a világ,
hol már a villamosok se csikorognak,
hol a könyöklős, ráérős gangfecsegés helyett
csak néma cset köti össze a falszomszédokat,
s ha valahol egy bátor kutya felugat a Holdra,
csendháborításért rögtön feljelentetik.

Pedig olykor ordítani lenne jó reggeltől estig,
vagy énekelni, ahogy a torkunkon kifér,
és mezőn hemperegve hallgatni,
hogy sikong alattunk százezer pipitér,
s farzsebünkbe rejtve haza vinni egy rockkoncert
száztíz decibellel zúgó eksztázisát,
vagy kiállni a legnagyobb viharba, s engedni,
hogy a természet éppen mirajtunk üvöltsön át.

De eltűntek a mindig friss, szószátyár rigók,
a Nap is lábujjhegyen jár a nyári pirkadatban,
s csak képernyőre komponált, hallgatag dallam
klaviatúrám szolid, alig hallható kopogása is.

Feltűnik, milyen hangosan tolja maga előtt a levegőt
a töltésen suhanó, láthatatlan gyorsvonat.

Egyszer el kell mondanom

Egyszer el kell mondanom, mindegy, kinek.
Az ihlet jó alkalom, s verssel fizet.

Egyszer meg kell vallanom minden hibát,
hogy ritkán és kapkodva ölellek át,
hogy az Írás hiába, hazug a szó,
a türelmes szeretet szentnek való,

hogy a jövőbe nézve megrettenek,
hogy gyáván és erőtlen fogom kezed,
és úgy érzem, elfutnék, s nem tehetem,
hát, ennyiből áll az én szeretetem,

hogy harag lakik bennem, rút és konok,
és Téged ér minden, ha vagdalkozok,
hogy fáraszt a készenlét, s dühít a kór,
hogy eltéphetetlen a köldökzsinór,

hogy ha hiszek is, nehéz, s fáj, napra nap,
hogy tudom, ki voltál, és így lássalak,
és nem bántanálak, mégis megteszem,
s mindig sikerül magam felmentenem.

Egyszer el kell mondanom, mindegy, kinek.
Az ihlet jó alkalom, s verssel fizet.

Hiúság, költő a neved

Néha még most is rá-rácsodálkozom,
hogy van könyv, amin pont az én nevem áll.
Olyan ez, mintha két ország határán
egyik lábbal itt, másikkal ott volnál.

Egyszerre vagyok kint, meg odabent is,
de nincs tévedés. Tény. Írtam egy könyvet.
Nem nagy szám, csak előbb olvastam nálad.
Ennyi a különbség köztem és közted.

A boldogság nem létezik

Nem hiszek a boldogságban,
mint konstans, dermedt állapotban.
Csak a részletekben hiszek:
egy könyvben, amit átlapoztam,

a fagyisnál a döntésben,
hogy a citrom mellé mit vegyek,
a semmiség érzésében,
mikor fölém nőnek a hegyek,

egy spontán ölelés furcsa,
mégis jóleső zavarában,
a bennem levő gyermekben,
mikor csillaghullásban álltam,

egy versben, vagy csak egy sorban,
amitől eláll a szavam is,
a Nap erejében, amikor
először megérint április,

a fiammal töltött pár-órák
felejthetetlenségében,
egy könyv meglepő súlyában,
mikor először kézbe vettem,

csak a pillanatban hiszek,
a percnyi, villanásnyi jóban.
A boldogság illúzió.
Emlék, mi olykor-olykor most van.

Két csönd között

Idén a tavasz elmossa a szavakat,
az ihlet elúszik, a gondolat szétszalad.
Május aranya viharfelhőn délibáb,
az ablakon csak sápadt alkony vérzik át.

Egy költemény a pocsolyaszín ég alatt,
két csönd között, mint elvakart seb, felfakad,
s a váratlanul rajtam ütő villanás
csak szétfröccsenő, unott eső – semmi más.

Didaktikus dal

Én nem adom meg magam a sorsnak,
mert mindig lehet a rossznál rosszabb,
és sokszor volna keseregni ok.
Az élet elbánt velem is párszor,
s olykor úgy érzem, hogy szétforgácsol,
hogy a napok sora csak úgy elcsorog.

De ha visszanézek, utam egy híd,
mi számtalan zúgón átsegít,
és mindig jönnek velem szembe is.
Így nem adom meg magam a sorsnak,
hisz kemény telek mindig is voltak,
de egykettőre eljön április.

Néha nehéz, de többnyire semmi
a csalódásokat átvészelni,
mi egykor bántott, elengedtem rég.
A reggelekben új remény ébred,
mi segít nekem vigyázni Téged,
és úgy szeretni, ahogy szeretnéd.

Nem adhatod meg magad a sorsnak,
legszebb szó a szótárban a holnap,
s rögtön utána a holnapután.
A Nap se kérdi, fel kell-e kelni,
Te se gondolkodj, hogy jó-e élni,
csak élj – a többit nyugodtan hagyd rám.