Kicsi (s)óhaj

Messze még, anyám, a végső, záró számadás –
újhold jön, csillaggal vert ég és tücsökzene.
Tudom, milyen meddő már e gyermeki vallomás,
zárd mégis szépségkoldus, gyöngécske szívedbe.

Féltelek, s tudom, oly szűkszavú a szeretet,
de tán nem késő még a lelkem szóra bírni.
Adj időt kezemben tartani a kezedet,
s az elherdált évek fölött sírni, csak sírni.

Az út mellett hagyott lány

Alig-május van, zigóta-nyár, 
csatasorban áll ezer tűsarok,
útnak indul egy aszfaltbetyár
egy lányért, kit az út mellett hagyott.

A flaszter mentén szőke, barna -

pillangótestük néma tüntetés.

Az alkony bikinivonala

szánalmas, fájó múltba révedés.

Elfolyó karamell az emlék, 

egy zavaros, félregombolt este,
a többiek csak szomorú lepkék,
ő nem fakul, a szép istenverte.

Félig megevett vers

Mint a kiflik pékségben a polcon,
mellkasomat hátadhoz szorítom,
s ha fordulunk, jóváhagyom azt is,
hisz' egy kifli mégse lehet hisztis.

Olykor alszunk, mint a kerek perec,
hogyha hagyom, félig eleszegetsz.
Kezünk-lábunk összeboronázik,
azt se tudni, melyikünk a másik.

Zivatar

Pokoli forrósággal tűz a nap,
a bőröm szinte lángra kap.

Mint egy nyári képen pontban délben,
hullámzanak a tűzfalak.

Felhőcunami zuhan a földre,

forog a táj körbe-körbe.

Mint tárt szárnyú madár ha vízre száll,

égmoraj simul a csöndre.

És már szakad is a szélesvászon,

ömlik, zuhog téren, házon.

Boldog vagyok, míg a filmem forog,

a moziban bőrig ázom.

Áprilisi dal

A kopott kerti asztalon
tolvajjá lesz az alkalom,
s a zöld napernyő-ég alatt
tollat ragad a pillanat.

Megírják magukat a fák,
a szerelmespár-orgonánk,
a lyuk a házunk ereszén
s a délutáni feketém.

És ír a hintaágy-hajó,
a felhő ki-betakaró,
a töltésen futó vonat
csak zakatoló gondolat.

Nézi a bugris április,
hogy megír versem Téged is,
elénekli magát a dal,
vagy elhallgat, ha úgy akar.

Fegyelmezett vers

Szelídítem magamban a becsvágyat,
hiú álmaimat csillapítgatom.
Hisz’ kedves kis völgyek közt fut a lábam,
és túl messzi, túl magas a hegyorom.

Csak bámulok fel a Nap közelébe –
ha volna is, megperzselődne szárnyam.
Kivagyiságom csúfos véget érne
a távoli bércek meddő rohamában.

Gyalogszerrel indultam, akaratlan,
köröttem társak repültek a csúcsig.
Fegyelmezem a becsvágyat magamban:
a hegyek nőnek, az élet meg múlik.