A novemberhez

November, te bús tél katonája,
csak nehezíted gyöngécske szívem.
Mit tegyek örök tavaszba zárva?
Magamat lassacskán elveszítem.

Hideg pokolból jössz évről évre,
te nyájas, ártatlan képű ördög!
Betáncolsz a Holtak ünnepébe,
nyomodban az avar is nyöszörög.

Ködöt lehelsz, hogy meg ne lássalak,
de hallom kaján nevetésedet.
Egyszer elérlek, te zord árnyalak,
egyszer még térdre kényszerítelek!

Öreg ház

Kifogyott tintapatron a hajnal,
ahogy a vak-feketéből feldereng.
Mélyen az ébredő tájban kancsal
vályogház, benne mélán ásít a rend.

Pók költözik sarokból sarokba,
ökörnyálas űrséta a huzatban.
Spaletta nyög a nyarat siratva,
amíg a Nap a láthatárra lobban.

Mint szorgalmas őrlőfog, az idő
az életet csak apránként rágja szét,
s a viskó, e szelíd múlt-temető,
őrzi a régiek emlékezetét.

Télszelídítő

November van. Az égi dunyhából
egy nap kiszakadnak a tollpelyhek,
s a napszítta emlékeket egy késő-
őszi, bánatos zivatar mossa el.

Sosemvolt nyarakat idézünk majd,
kis faluval, kecskesajttal, templom
tornyában zúgó kedves harangszóval,
s a tél szirénje hiába énekel.

Nagy-nagy, messzire lobogó, bolond-
boldog tüzeket gyújtunk egymásban,
s a hideg éhező farkasait
megszelídítjük a szerelemmel.

Üzenet a mélybe

Él a bányászkurázsi,
a mélyben orosz rulett.
Kezed fekete szikla,
szíved helyén amulett.

Mi nekem puszta kőszén,
neked csákány-villanás,
nekem könnyű, gyors halál,
neked sújtólégrobbanás.

Végtelen alagútban
véges az életöröm.
Tárnák életfogytosa,
kevés a „köszönöm”.

Süssfelnap

Süssfelnapot játszom mindhiába,
ráült az ősz az utcára, házra,
sápadt a zöld és eltűnt a sárga,
magam vagyok önmagamnak árnya.

Mielőtt a tél a szívembe harap,
rárajzolom a legforróbb nyarat,
a fagyit, strandot, a sült halat,
meg belőlem azt, aki ott maradt.

Tűzpiros vonat fut a töltésen,
ha indulok, talán még elérem.
De csak ülök egy emlék ölében,
míg elnyel az október egészen.

Előadás után

Kiürült a nemrég zsivajgó zsöllye
(az egyik helyet – hisz’ lehet ilyet –
egy tőzsdecápa foglalta örökre).

Elcsendesült a zenekari árok,
a hátsó sorokban motozó seprűt
már nem hallják a ma ünnepelt sztárok.

A büfében gesztenyeszív-maradék,
dióbél egy torta tetejéről, és
pultnak döntve egy fél-hamis Thonet-szék.

Az alkalmi parfümök elillantak,
a foyer tükreiben régvolt idők
felejthetetlen dívái pózolnak,

mialatt a ruhatári versenyben
két ellenkező nemű kesztyű kéz a
kézben vész el az esti Budapesten.

Mustra

Olyan vagy, mint egy érzelmi rezervátum,
ahogy a magad köré húzott kerítés mögött keringsz.
Körötted száz bűnbak, meg persze az istenverte fátum,
és sírsz, mint kinek se jelene, se holnapja nincs.

Nézlek. Lábad körül elszabadult cipőfűző tekereg,
(úgy tűnik, tőled tényleg minden menekülni akar),
inged nyakán szögesdrót van nyakkendő helyett,
s két szemed fénytelen, akár egy ravatal.

Lusta vers

 Lusta vagyok, és lusta a nyugágy is alattam.

Ma nem hadarok, szavaimat holnapra hagytam.

A naplopó Nap héderel, egy felhőn ül fölöttem,
a szél meg csak szédeleg a renyhe, lomha csöndben.

 

Tétlenül áll a jelen, az idő fügét mutat,
a pulzusom félpercenként alig verhet húszat.
Lusta vagyok, és lusta e vers is a papíron,
nem írja meg magát, hát vonakodva megírom.

Nyárvég

Az augusztus csalárd asszony,
tarlón hempergő futótűz.
Falás, emésztés: évszakot
évszakra örök éhség űz.

Kertek alatt jár már az ősz,
gyakorlott, friss léptű tolvaj,
habzsolja fánkról a zöldet –
s a nyár csak elhaló sóhaj.

Strandante

Nyár van.
Fekszünk a hársfahavazásban,
a hőguta ütötte strandon.
Törölköző-parcellák –
határkérdésben kérem, itt nincs pardon.
Sörsorbaállás, fagylalt-promenád…
hé, strandkirálylány, medence
alján a koronád!
Ernyőejtőzés, árnyékbújócska,
fröcsköl a fröccs és kacag a móka.
Lassan, csak lassan,
szellő se rezzen,
elszendergünk a vákuum-csendben.
Halkabban, hát halkabban, te!
Elandalít a strandandante.

Sziget

A tenger tükörsima, az alkony hatásvadász:
az elkeskenyedő horizonton bókol a Nap.
A partközeli, szelíd mezsgyén magányos halász,
fehér fején elnyűtt, szakadozott szalmakalap.

Hálójában vergődik a szűkre szabott létezés,
elhagyták e vidéket a lelketlen istenek.
A mindennapi betevő elúszik vagy kevés …
s a szél kaviccsá őrli apránként a szigetet.

Koranyári anziksz

A várost a kóma évről évre meglepi,
hirtelen zuhan rá a forró, éber álom.
Hályog lepte, tágra nyitott ablakszemei
álmatag csüggenek a nyárba fúlt világon.

Bérház-idill, szól a körfolyosó-rádió
(késik a nyugdíj, az elsőn válnak Herczegék),
itt könnyen, gyorsan nő vagy zuhan az ázsió…
Szeretők árnyasa a kapualj-menedék.

Hőhullámba veszett embertömegeket
sodor magával a nagykörúti forgalom.
A Duna szép délibáb Buda és Pest felett –
egy csók tótágast áll a rakparti balkonon.

Nyálregény

Régen úgy hívták, lányregény –
ma nyálregényt kér a kiadó,
már nem trendi a nőerény,
a téma úgy jó, ha izzadó.

Legyen benne könny és csalás,
meg orgazmus (persze többszörös),
kell nyolc autó, meg két garázs,
és vakuljon meg az örökös.


És persze jó, ha szerepel
egy-két mániás-depressziós,
sikerlistára kerülhet fel,
ha farkasemberes-harapós.


A vámpír lassan vérszegény,
a nép új hősöket ünnepel,
az idő apránként falta fel,
régen úgy hívták, lányregény.

Gutaütött vers

Egyszer maguk alá temettek a versek.
Ott haltam meg két félbehagyott sor között.
Csak hallgattam a bennem növekvő csendet,
mint akiből a lélek már elköltözött.

Most várok az ihletre. Hogy jön, exhumál,
aztán életre kelt és megtermékenyít.
Torz vers-csecsemők ordítanak a sírnál,
néma üvöltésük belülről szétfeszít.

Mint a hőség. Fapados a ventilátor,
s nem hozza meg az enyhülést az este sem.
Egy rím kábán szédeleg a hőgutától,
majd vége van. Elment fájdalommentesen.

Cím(zett) nélkül

Minden erőszak hiába – álmaim rendre kitartanak.
Csak tarkólövés végezhetne velük –
minden más csak gyilkossági kísérlet marad.
Üzenem az ellenem vétkezőknek: megbocsátok;
mosolyom buddhizmus és önvédelem,
kegyetlen kegyelem.
Elfogadásom számotokra ateista átok.

Harsány csönd

Valahol egy ér elindul, szalad,
kis patak, de máris mily kevély.
Tűnődve áll meg partjain a vad;
valódi énjét rejti még a mély.

Mandula szemű őzsuta szökell,
szűkül a tér, a víz uralni vágy.
Folyó már, a mindennel birokra kel,
s vészjóslón hallgat a hűs mederágy.

Árad a víz, a világot nyeli,
felfalja a vén, pökhendi Földet.
Még lehet, még meg lehet menteni.
A vizek alján harsányak a csöndek.

Spleen

Sivatag lelkemben a számum kavarog,
jégtörő akadt el egy szív-rianásban.
Kifosztott, elfeledett tengerpart vagyok,
két szakadt vitorlavászon csak a szárnyam.

Jövőm elkergetett, bánatos ölebként,
némán lefetyel az emlékek sarából.
Nincs holnapom, és a tegnap meg se történt,
zuhog rám a föld, a sors meg csak lapátol.

Mezítlábas

Hervadnak lassan a ballagók csokrai,
a május futtában sarkamra tapos.
Kiderül, beborul – örökké esteledne.
Az idő bolond, a szerelem viharos.

A nyár szétterít egy nagy, kockás plédet,
hanyatt fekszik rajta a semmittevés.
Szempillái mögött eltűnik a város,
az utca. Véget ér az összes kerítés.

Csak a Nap van és tücskök, meg lóhere,
a mezítlábas gyerekkor fölém hajol:
négykézláb köszönt rám akkor a szerencse,
most nem lelem a fű közt, elveszett valahol.

Kimentem a divatból

Kifutottam a divatból,
alighogy beléptem,
már a rím is rémesen áll,
nem úgy, ahogy régen.
Tömeg van a kifutón is,
s jönnek az új trendek,
viseltes kis kabátkám van,
nem viselek nercet.
Meztelenebb úgyse leszek,
se így, se úgy nem jó,
sorszámomat felejtsétek,
bye-bye, szia, helló.