2016. december 23., péntek

Esetlen jókívánság tárgyesetben

Kívánok vidám, békés ünnepet,
asztalra puha kalácsot, kenyeret,
pohárba jó bort, bejglibe mákot,
lottószelvényre néhány nyerő számot,

vágyaknak ágyat, álmoknak valót,
tétováknak egy révbe érő hajót,
örök gyermeknek fa alá kincset,
ínségben végre véget érő nincset,

minden fazékba gőzölgő levest,
tanárnak nyugalmat, diáknak jelest,
hidegben takarót, kályhába fát,
léleknek édes, balzsamos muzsikát,

testnek szenvedélyt, szívnek szerelmet,
eltávozónak mennyei kegyelmet,
reményt, ha elveszett, s ha nincs, hitet,
lónak abrakot, leánynak herceget,

kívánok meghitt, boldog ünnepet,
könyvnek olvasót, költőnek verseket,
gyertyafényben olvadó bánatot,
s e sok tárgyesetnek kis bocsánatot.

2016. december 21., szerda

Anyánk, drága hópehely

Gyere! Hát, hol késlekedsz?
Látod, mi mind készülünk.
Az ég a hátára vesz,
hogy elrepítsen nekünk.

Itt neked mindig jut hely,
az ünnep torz nélküled.
Anyánk, drága hópehely,
oly hideg a két kezed.

Elmentél, épp egy éve
apánk szomorú árnyék.
Karácsony van, legyél te
a legszentebb ajándék.

Ülj asztalhoz, te drága,
lásd, úgy is terítettem.
Rád vár három félárva.
Engedjen el az Isten.

2016. december 9., péntek

Limonádé

Felnőtt. Jön s már megy is, lassan élni kezd,
tizenhat éve két tenyeremben lepke.
Szárnya megrebben az ujjaim között,
akár, ha öklömben egész világ lenne.

Húzom-engedem - köldökzsinór-játék;
még enyém kicsit, s közben mindenki másé.
Ó, ha filmen nézném mindezt, tán sírnék 
bár nem dráma ez, csak könnyes limonádé.

2016. december 6., kedd

Advent

Mindig mámoros, de oly röpke az ünnep:
az emlékek kockakövén fiáker szalad,
édes a grog, egy sarkon gesztenyét sütnek,
s a frissen hullott hó elolvad egy csók alatt.

A Vörösmarty téren bécsi a perec,
a fénylő forgatag szeretetbonbont árul,
így karácsonykor te is gyorsabban szeretsz,
talán csupán önigazoló bizonyságul,

hogy így lesz majd jövőre minden egyes nap,
csak adsz és elfogadsz hétfőtől vasárnapig,
Advent van, s a hit, látod, új erőre kap,
megáll az idő, mikor a való álmodik.

2016. november 24., csütörtök

Leheletnyi érzés

Az ötvennyolcas busz ablakára
unottan, szürkén ült rá a pára,
hogy összekócolják apró ujjnyomok.
S lám, valaki a szívét hagyta ott.

2016. november 16., szerda

Fehér gyász

Édesanyám csak megrázza a haját,
s idelent fehérbe öltözik minden,
fehér a trolibusz, a télikabát,
a sarki koldus és a rúzs a csikken,

fehér már a körtér, a négyes-hatos,
a reggeli dugó, a suli a téren,
egy hajnali csehóban a Calvados,
az olvadó cukor a feketében,

fehér a bánat, mint a hideg neon,
édesanyám patyolat hálóingben,
fehér csend válaszol a hívott számon,
foglalt vagy nem kapcsolható az Isten.

2016. november 11., péntek

Egyszerű, téli dal

Nagy fagyokat ígérnek a vének,
hófelhőket, mik majd földig érnek.
Így hát a sok napot, hetet, évet
építsd meg hátamhoz kemencének.

Aztán ülj mellém, hisz megszoktalak,
mint vénülő fák az árnyékukat,
s én, hogy meg ne fázzak, takarónak
sejtenként a verseimbe varrlak.

Beléd burkolózom, mint a csendbe,
mintha minden kívülünkön lenne,
s ha bennem a holnap megreszketne,
légy nekem a békés, téli este.

2016. november 9., szerda

Fordul az ég (364 napja elanyátlanodva)

Háromszázhatvannégy nap és éj, 
háromszázhatvannégy új alkalom, 
hogy arcod, e gyönge csigahéj, 
ólomként üljön meg a vállamon.

Még egy nap a nélküled-évből, 
és körbefordul felettem az ég, 
zuhan, zuhan, majd szívemre dől, 
hogy milyen közel és mennyire rég.

2016. november 1., kedd

Apám szeme

Az elmúlásra nincs jó érv,
az emlék fájdalom-tapasz,
s apám szemén átsavaz
az anyámmal élt ötven év.

Az elmúlás se rőt, se sárga,
csak színtelen, rút partszakasz,
holt öböl, ahol nincs vigasz
férfinak az árvaságra.

2016. október 29., szombat

Ima helyett


Elrepültél, itt maradtál,
november volt, s mintha volnál.
November volt, épp egy éve.
Nem öltöztem feketébe.

Mint a szívem, üres az ég,
imáim csak hitvány klisék.
November volt, elfújt, elvitt,
kevés most az egyistenhit.

Ne sírj, Édes, nem siratlak,
odafentről lekacaglak,
leszakítlak - éljen, ki holt.
November van, november volt.

2016. október 27., csütörtök

Költők a télben

Novemberben, mikor a városon 
féltérdre ereszkednek a szürkék, 
a kedély lesunyt fejjel eloson 
s a háztetőkön kuporog az ég,

magasra nyúlik a költők keze, 
s elcsípik nekünk a szökő Napot, 
hogy a temetőjáró fekete 
kendők és frissen porolt kalapok

kifényesedjenek, mint a reggel 
vagy az eső verte esti utcák, 
és átmossák lelkünket a verssel, 
hogy bennünk a telet újraírják.

2016. október 17., hétfő

Széljegyzet

Tudod, ez a könyv nekem gyermekem.
Ma még újszülött és jó szagú,
nekem mégis csuparánc világegyetem.
Lapjain évek, évszakok, percek
öröme táncol és bánata reszket.
S a sorok között…?
Ott bújnak meg a legnagyobb csendek.
S a gyermek,
e tizenéves csecsemő elindult,
billegve jár, hátra-hátranéz,
s ahogy megfeszül köztünk a köldökzsinór,
szívem egyszerre pehelykönnyű
és ólomnehéz.

Hiszen oly apró, védtelen,
mint verébfióka, ki sasok közé pottyant,
s fejét behúzva várja,
ízekre a nagyok mint szedik.
Gyermek még, született félárva,
ki csak anyjának hiszi el, ha mondja:
szeretik.
De megy, tétován bár, de lépked,
és viszi magával óvó tekintetem.
Egy nap majd talán képes leszek rá
és végleg, örökre elengedem.

2016. október 10., hétfő

Másképp

Nem jobban, csak másként.
Ma már nem hatalmas láng ég.
Pont elég ajándék,
hogy ágyba hozod a kávét.

Nem szebben, csak máshogy.
Összeadódtak az álmok.
Nem egy, de van száz ok,
hogy a te szemeddel látok.
Nem sokkal, csak éppen,
de ősz lett egy nyári képen.
Nem jobban, mint régen.
Csupán másképp-szeretésben.

2016. szeptember 22., csütörtök

Hetvenöt

Ha kivártad volna, ma lennél hetvenöt,
s bár messze repültél, két szárnyad ideköt.
Apró angyalmadár, tollad szürke bársony,
hiábavaló már bármi istenáldjon.

2016. szeptember 20., kedd

Számonkérés

Mindig felhívtalak, ha valami ért,
bár a rossz dolgokkal nem terheltelek,
s ma hiába mennék bocsánatodért,
elvittek rég a novemberi szelek.

És hasztalan szállnék vitába veled,
te már megbékéltél e világgal itt,
hol minden seb újra s újra felreped,
s angyalok tépik ki egymás szárnyait.

Szöktél a fájdalomtól. Megértelek.
Ezért nagyon nem is neheztelek rád.
De mondd, azt hogy bocsássam meg neked,
hogy elviseled hiányom odaát?

2016. szeptember 16., péntek

Öleld rám a nyarat

Látod, kedves, megjöttek a szürkék.
S ismersz, ilyenkor messzire repülnék,
mint a kedves, nyughatatlan gólyák,
kik a vén Földet körbebarangolják.

Öleld hát rám bőrödről a nyarat,
hogy mikor az ólom ég majd ránk szakad,
ne reszkessek, ahogy minden őszön,
ne hagyd, hogy az október megelőzzön,

s magával hurcolva borúba, sárba,
rám fonódjon nyirkos, hamuszín szárnya.
Mielőtt kedvem végleg elapad,
öleld rám, kedves, magadból a nyarat.

2016. augusztus 27., szombat

Parttalan szavak

Az idő a költőt lecsendesíti.
Elnyugszik, mint ár végeztén a folyó.
Hisz’ oly jó a mederbe visszatérni,
ahol egykor csupán szendergett a szó.

Ott csend van. Lapos kövek csiszolják az
egymáshoz koccanó gondolatokat.
Ott nincs nyárlobogás, tél, ősz - csak tavasz.
S minden betű a kezdethez csalogat.

A szavak özönéhez, mik kéretlen
jönnek, s verssé gyűlnek egy-egy rím körül.
Örvény van akkor talán a lélekben,
hogy kifordul a mély, s felszínre kerül.

És évek, emlékek vetődnek partra:
fájások, harag, gyönyör és félelem.
Az embert a költészet kitakarja,
akkor is ruhátlan, ha nem meztelen.

Aztán idővel az írás megszelídül,
szemérmes lesz, nem kiált mindent versbe.
Ezen a folyón a könnyű elmerül,
s ami nehéz, azt a jóisten verje.

2016. augusztus 9., kedd

Üzenet sípszó után

Vagyok. Általad lettem. Úgy illene hát, 
hogy a meddő, elpislogott könnycseppeken 
ne csak hébe-hóba fürösszelek át.

Veled kéne gondolnom e forró nyárban, 
vagy emléked ölelve reszketnem kéne, 
épp úgy, ahogy a halálodban fáztam.

Mit ér a ködkép, mi átszalad a percen, 
s Téged felidézve fájón torkon ragad? 
Mit ér e délibáb a nélküledben?


Mit ér a gyötrő-zajgó lelkiismeret, 
arcod villanása reggel, tükrömön át? 
S onnan tudod-e, itt téged ki szeret?

2016. augusztus 7., vasárnap

Árnyék-szonett

Bolond ez a nyár, ki- és betakar,
felhők között bújócskáznak a rímek.
Dalomat elmossa egy zivatar,
míg az ihlet fölé sátrat kerítek.

Szél kapja fel kámfor szavaim, de
Téged szeret a szaladó gondolat.
Lám, beleír minden költeménybe,
s itt vagy már velem a napernyő alatt.

Milyen banális - égszínkék az ég.
Mondd, való-e nekünk így szeretni még,
vagy mert őszülünk, hát titkolni kell?

Ez a pillanat most pont arra elég,
hogy eltűnjön felőlünk az árnyék,
s hogy ne lehessen pótolni semmivel.

2016. augusztus 4., csütörtök

Költői kérdések

Faggatom a múzsát: ugyan mondja meg, 
mikor tőlem lelép, miért és hova megy?

Mi dolga van, ha nő? Tán shoppingolni jár? 
Vagy elutazik oda, ahol dúl a nyár?

Gyereket nevel vagy tán randevúzik épp? 
Piacon kódorog fád családanyaként?

És mi van, ha férfi? Hetekig meccset néz? 
Tőzsdézik? Esetleg titokban tengerész?

Olyankor csajozik? Vagy sörözik otthon? 
Beszippantotta egy modellvasútmozdony?

Faggatom a múzsát: amikor lelécel, 
tényleg dolga van, vagy valójában szégyell?

S ha rendre visszatér, miért teszi mégis? 
Valahol elunta és jó vagyok én is?

Ha nő, ha férfi – egy: huzat a házamon; 
rám tör, aztán elhagy, s mindig megbocsátom.

2016. július 14., csütörtök

Terror

Impotens a világ, mely látványos részvéttel
és fotelből siratja az ártatlanokat. 
Bennem kötetnyi már a tehetetlen harag -
én írni szeretnék a gyilkosok vérével.

2016. június 9., csütörtök

Küldetés

A vers, mint a gyermek, felcseperedik.
Újszülött, tejfogú – majd egy nap messzire megy.
Hol bő, hol szűk az épp aktuális sikk,
a költőnek - ha az -, ez igazán egyre megy.

Hisz’ a szép, tudható, sosem hibátlan,
akárcsak minden, ami életre vajúdott.
Erős vagy gyöngécske versgyermek fogan,
mikor felsír, megszelídíti a világot.

2016. május 12., csütörtök

Köszönöm

- B.K.-hoz -

Kevés és hiteltelen bármi szó,
ölelni kéne, tán az volna jó,
semmit se szólni, csak átölelni,
zavarát elűzve felnevetni,
öklömbe zárva két szelíd kezét,
nem szólni, ha elég a testbeszéd,
összeállni egy képpé e versben, s
maradni örökké hálatelten.

2016. április 27., szerda

Apám a kertben

Ahogy jövök ki a házból, hátulról látom:
szunyókál, mellére bólintott fejjel.
Elbóbiskolt. Korán fekszik, korán kel.
Nem változtat hetven évnyi szokáson.

Karját egybefonva ül a szűrt napsütésben,
két lába bokánál lazán keresztbe vetve.
Nézem. E hosszú ember mintha gyermek lenne,
alakja furcsán hat az apró horgászszéken.

Kedvem lenne szikár válla mögé állva
őszre vált üstökét lágyan megsimogatni.
Összeér a szívverésünk. S fáj kihallani,
hogy anyu nélkül ő is milyen nagyon árva.

2016. április 23., szombat

Anyám alakja

Tegnap megidézett a déli harangszó.
Mintha gyermekkoromból zúgott volna át
a feledésbe merült éveken.
S pár pillanatra ott volt a körfolyosó,
napsütötte szobám egy lusta szombat délutánon,
ahogy a halványsárga nejlonfüggöny előtt
a késő tavaszi fénypászmában táncoló
porszemekből kibomlik
törékeny, ám szigorú alakod.

Alig sírtam, mióta elmentél.
Isten a tudója csak, miféle űrt hagytál bennem,
ahonnan váratlanul,
olykor egészen profán helyzetekben
dereng fel az emléked.
Mégsem jönnek a könnyek.
Pedig te tudod csak igazán, milyen
könnyen sírós fajta vagyok.

A te fajtád, anya.

Mi sose szégyelltük, ha valami fájt.
Látod, most mégis csak a torkom szorul
egy-egy villanásnyi időre,
aztán mintha menekülnél előlem,
arcod visszahúzódik abba az ismeretlen,
rideg tartományba,
ahová nem tudok utána menni.

Ami fájt, sose szégyelltük.
Csak minden mást.
Az ölelést,
a nyelvünkön lévő szavakat,
a gyöngédség apró megnyilvánulásait,
amik bebábozódtak valahol az időben,
s többé már köztünk
nem kelhetnek szárnyra.

Úgy sajnálom, anya.

Közeleg május első vasárnapja,
s kinyíltak a kertben az orgonák.

2016. április 19., kedd

Visszaverődés

Mintha ott se lettem volna. 
Se kép, se hang nem őriz, 
szavaim vákuumba kerültek, 
csak elmém préseli vissza őket 
múlékony emlékeim közé. 
Nem számít, 
hogy nem számítok. 
Ott se voltam. 
Csak egy voltam közülük, 
s nem vagyok közülük való. 
Kívül rekedtem, 
meg se jelentem. 
Mégis, 
összehangolt körtáncukba 
önzőn belesajdult a szívem.

Én egy másik századból jövök, 
talán még az anyaméhben 
bucskáztam át a fejemen, 
hogy e kor modern puritánjai között 
otthonra leljek. 
S lám, nem egy nyelven beszélünk, 
hiába formálja szánk 
egyazon szépséges, 
versnek való szavakat.

Ezért volt, hogy csak tébláboltam ott 
tüntető magányom 
önnön felkiáltójeleként, 
láthatatlanul 
és némán, 
s félig kiürült borospoharamban 
tükörképem helyén 
csöndben fuldoklott 
a kicsinyes és önelégült 
becsvágy.

2016. április 14., csütörtök

Az őrült

- Szépírói kurzus, házi feladat: Petőfi Az őrült c. verse mintájára írj verset -

Végre. Végre nyugtom van tőletek. 
Istenverte bolondok, gajdoló, nyálcsorgató, 
fogvicsorgató mamlaszok. 
Hánynom kell a vegytiszta köpenyetek 
mögé bújtatott mocsoktól. 
Idióták, ide nem tudtok követni. Lenyeltem a kulcsot. 
Erre mit léptek, féleszűek? 
Röhögjetek csak, kukkoljátok a seggem, 
tisztára is nyalhatjátok, 
és várhattok időtlen időkig, hogy majd 
megszülöm nektek. 
Nyehehehe! 
Gyűlöletem sava feloldja a rezet. 
De ha akarom, mint újkori alkimista, 
aranytojást tojó tyúkotok leszek. 
Mutogathattok, mint ti tetszelegtek 
önnön majomketrecetekben, 
de tőlem ugyan semmit meg nem kaptok. 
Pedig tudom, ha lehetne, meglékelnétek az agyamat is, 
hogy szeletekre bontva vizsgálgassátok, 
ki-ki hazavinné, s bepanírozná hétvégére a családnak. 
Barmok! Belőlem nem zabáltok! 
Dörömböljetek csak, hadd halljam kétségbeesett 
vergődésetek, sírjatok, hogy kint rekedtetek, 
tapasszátok fületeket a falra, 
hallgassátok vérfagyasztó sikoltásaim! 
Azt hiszitek, félek tőletek? Nyápicok! 
Addig jó nektek, míg sarkig nem tárom az ajtót, 
hogy bedőljetek lábam elé, 
és vinnyogva nyaljátok a cipőm talpát.

Szánlak titeket, sápadt, sztetoszkópos ördögök. 
Azt gondoljátok, uralhatjátok az elmém. 
De látom lesajnáló tekintetetekben a félreérthetetlen cézárt. 
Felgyújtanátok, ha lenne hozzá bátorságotok, 
visongva röhögnétek, ahogy 
fáklyaként rohanok végeérhetetlen folyosóitokon. 
Hát, egy szart! 
Majd én megmutatom nektek a tüzet! 
Védjétek csak a seggeteket, mert mindenütt lesek rátok, 
kibiztosított szerkezeteim csak a megfelelő 
pillanatra várnak. 
Én itt bent, csempeváramban, 
meszelt falú kastélyszobámban ráérek, ej, de ráérek. 
Nekem nem sürgős, én nem rohanok sehova. 
Lássátok be, ti sürgölődtök, forgolódtok köröttem, 
kacska kezetekkel-lábatokkal kapkodtok felém, 
de hiába. Ki vagytok röhögve!

Most ledőlök, elég volt mára belőletek. 
Hűs a párna és jól szigetel, 
úgyse hallom őrült sivalkodásotokat. 
Jobb, ha feladjátok, s elkotródtok ajtóm elől. 
Ide ti be nem jöttök, 
fel nem koncoltok, 
ki nem zsigereltek, 
el nem pusztítotok, 
szét nem szaggattok, 
fel nem zabáltok, 
fehérköpenyes madárijesztők. 
Kuss legyen odakint! 
Nem hallom tőletek a gondolataim.