2020. augusztus 29., szombat

Kitakart szív

A gyöngéd nyári esték nyugalmához
nincsen semmi fogható.
Talán csak egy forró fürdő
hideg, november végi nap után,
vagy mikor egy váratlanul jött
kedvességtől csak állsz bután,
furcsa, befelé forduló mosollyal az ajkadon.
Mint ma este, mikor a Hold itt ül
a kert fölött, szinte a vállamon,
és Naptól elcsent fénye
kitakarta kicsit nekem a szívedet.
 
Azt mondtad – és tekinteted egy pillanatra
újra kifényesedett –, hogy végtelen hála,
amit érzel, és kapaszkodtál kezembe
azzal a két, egykor erős, férfias kézzel,
de mintha csak gyermekem volnál,
apró és törékeny…
És elfutotta arcomat a szégyen,
mert tudom, milyen kevés a türelem bennem,
hogy hányszor kéne jobbnak, erősebbnek
lennem, s hogy te ugyanezt tennéd,
csak nálamnál ezerszer, százezerszer jobban,
jobb lennél, mint én valaha is…,
amilyen jó én sohase voltam.
 
De augusztus van, egy csillag épp
az elmúlásba lobban,
s szavaid nyomán a béke úgy hullik rám,
mint költőre az ihlet hosszú
és rímsivár hónapok után.

2020. augusztus 16., vasárnap

Elmélet a költők működéséről


Mint minden és mindenki,
talán az ihlet is a boldogságot keresi,
az örömöt és a derűt, a tisztát és egyszerűt -
s menekül onnan, hol mindig csak keserűségre lel.
Egy darabig nógatja a szívet, biztatja a lelket,
ám ha egyik se felel, tovább nem erőlködik.
A boldogtalanság, akár hamutálban
félig elnyomott csikk,
megfojtja maga körül a levegőt.
Úgy vélem, ha szeretnék megtudni a költők,
vajon fájdalom nélkül is működnek-e,
rá kellene szokniuk a boldogságra.

2020. augusztus 10., hétfő

Spontán dal vonattal

Vonatból a táj, akár sebtében rajzolt kép,
egy másik ablakból talán egész más vidék,
mert úgy suhannak el a bokrok és a házak,
hogy nem látsz belőlük, csak villanásnyi árnyat.

 

És elfeledteti, hogy te vagy, aki elmegy,
hisz a töltés menti fák visszafelé mennek.
Csak az állomásokon áll helyre a rendszer,
de hiszed, hogy a táj veled megy majd egyszer.


Keserű vers rímínség idején

Kiszáradtak elmémben a nemrég még
csobogó rímpatakok, a semmit kísérő partokról
csak a port verik fel a hirtelen támadt viharok,
s medréig kiapadt lelkemet nem ébreszti fel
a kiszakadt felhőkből aláömlő langymeleg zuhogás.
Csak bűzös szavakat bugyognak fel
a fuldokló kanálisok, s a könnyű nyári záporok
sem enyhítik a hiányérzetet, mit a szavak
kínzó ínsége okoz.
Úgy hiszem, a költészet mindenkit kiszipolyoz,
kinek az életre a vers a gyógyír,
s hogy a líra mindannyiunkba zsigerig beleír,
kinek haragra, fájdalomra ez az egyetlen,
mindent feloldó balzsam.

Szőnyegen innen és túl

 

Már tettél eleget az asztalra,
és taknyos kölyök se vagy már régen,
mégis örökösen számonkérnek,
ne gondolkozz, te csak állj sorba szépen.

 

S eljön az a kor, mikor nem akarsz
többé már a szőnyeg szélén állni,
mikor már nem engeded magadnak
hogy erőből, pozícióból bárki…

 

De hülyén hallgatsz és meghunyászkodsz,
mert hát, abban a korban vagy tényleg,
és akkor megírod egy béna versben,
végül is az önérzet a lényeg.