Még sosem írtam le,
mert azt hiszem, nem akartam szembesülni vele. Elég volt a tudat, nem akartam,
hogy még a monitor is rám kiabálja. De egyszer meg kell magyaráznom magamnak,
hogy utána elfelejthessem.
Még sosem írtam le,
hogy apu aznap halt meg, drámaian rövid betegség után, amikor húgommal
elmentünk a Hospice házba.
Mivel az egyik
kórházból már átkerült ebbe a másikba, mert abban a kórházban a „nem
perspektivikus betegeknek” már nincs helyük. A statisztika nagy király. Aztán
ebben a kórházban se biztattak már minket semmivel, bár legalább a „nem
perspektivikus beteg” agyréme nem hangzott el.
Apu persze nem tudta,
nem mondtuk neki, hogy megkeressük a Hospice szolgálatot. Talán valahogy megérezte
előző nap, mikor ott jártunk mi hárman, gyerekek, talán minden sejtünk vagy a
tekintetünk azt üzente neki, hogy keressük számára a méltó halált. Ami egy
baromság, mert a halál nem lehet méltó. Mihez méltó? Az élethez? A haldoklóhoz?
A hozzátartozókhoz? A halál méltatlan az élethez.
Emlékszem, előző
délután mindhárman ott álltunk a kórházi ágyánál. Próbáltuk viszonylag
tevékenyen kihasználni a látogatási időt – megemeljük a párnádat? nem vagy
szomjas?, ráhúzom a lábfejedre a paplant, gyere, lecseréljük a trikódat,
hallom, milyen jóízűen etted meg a joghurtot, hűvös a kezed, nem, nem mehetünk
még haza, itt vigyáznak rád, nem, nem a Duna mellett van a kórház, fáj valamid,
persze, szólok a nővérkének, dehogynem jövünk holnap is… Mindezt úgy, hogy még
öt másik beteg mellett jöttek-mentek a családtagok. Méltó halál? Még a méltó
körülményekre se létezik megoldás.
Mintha időviharba
kerültünk volna, egyszerre telt nagyon gyorsan és őrült lassan az idő – nehéz
volt az elengedés, miközben menekültünk volna, hogy ne lássuk a szenvedését.
Én érzem még most is azt a gyávaságot, amivel mentem és amivel eljöttem minden
alkalommal. Féltem attól az embertől, aki ott feküdt. Ő nem az apu volt. Az apu
épp evezett a Dunán, és piacra ment Miskával, a gurulós nyuggertatyóval, vagy
éppen főzte az elmaradhatatlan esti teáját, hogy aztán korán lefeküdjön aludni,
ahogy mindig. Gyáva voltam, mert látni is féltem a törődött testét, és otthagyni
is féltem, hogy mi van, ha holnap már…, mi lesz, ha reggelre…, hogy lesz, ha felhívnak,
mi lesz, ha üres az ágy. Gyáva voltam, mert nemcsak a saját halálomtól félek. Rettegek
mindenkiétől, akit szeretek.
Szóval elmentünk a
Hospice-ba. Amiről azt olvastam, hogy ott majd méltó (már megint ez a hülye
szó) körülmények között és szeretetben és odafigyeléssel blabla… Csak
hallgattam a vezető vagy vezetőhelyettes pattogó hangját, hogy ha aztán jön a
telefon, hogy van hely, akkor nincs lacafaca, jönni kell, azonnal, nincs
kecmec, ágy nem állhat üresen, itt rend van és fegyelem, és most tíz perce van,
töltsük ki a papírokat gyorsan. Eljöttünk, leforrázva és haragosan. De talán
meg is könnyebbültünk, hogy na, aztán ide biztosan nem. De akkor hogy lesz.
És ő másnapra
eldöntötte, hogy legyen. Ő tudta, hogy milyen a méltó halál. Elaludt, és úgy
döntött, többé nem ébred fel. Ha haza nem mehet, ha a Dunára nem mehet, ő már
nem megy sehova. És ezzel megtalálta a méltóságot a halálban, a döntés
méltóságát. Ahogy az életben, úgy az elmúlásban sem engedte, hogy döntsenek a
feje fölött. Csak így történhetett, másként bizonyosan nem.
