Kivárás

Lám, ez a tél is megkeményítette
globálisan felmelegedett szívét,
s a város szikár, üvegrideg testén
pattanásig feszül a zúzmara-vért.

Akár ha harcba menne, olyan az ég:
odafönt szuronyos, sötét regiment.
A Dunára úgy könyököl rá a köd,
mint kocsmapultra a zárórai csend.

És én kandallót építek magamban,
párkányán apró, vérlángú mécsesek.
Az idő lágy plédjét elé terítem -
ott várom ki, míg tavaszra ébredek.

Táj - emberrel

Tűnődöm, az ember milyenféle táj.
Tűri, ha gyökeret ver benne a fáj,
s ha kell, a vihart két öklébe zárja.

Szeret, eltökélten, mint földben a mag,
s porrá hullik benne száz hegynyi harag,
hisz' tudja, harc után sok lesz az árva.
 
S ha bejárja magát olykor, néhanap,
két gondolat közt a szél hátára kap,
hagyja, hadd vigye bárhová a szárnya.
 
Az ember csupán szív, szem, kezek és száj,
zsigerek, némi bőr, kék erek és máj -
lelke az, mi szépet lehel a tájba.