Ima a rebellisekért

Te feljebbvaló, ki ott vagy és mindenütt,

kérlek, adj nyugalmat az örök békétlenkedőknek,

add, hogy a harag zöldje helyett fessenek

magukban áfonyakéket, s tanítsd meg őket tűrni,

ha valami nem szívük szerint való.

Hisz’ ha kimondom, recseg és sziszeg a rossz,

míg lágy és végtelenül egyszerű a jó.

Engedd, hadd lássák meg völgyből a hegyet,

hogy jönnek, de el is mennek a fellegek,

s nyitott szívvel nézzék maguk előtt

a minden nappal ránk virradó jövőt.

Mert vértben állnak ők a reggelek előtt,

rossz álmoktól gyötörten, izzadtan várják,

hogy megvívhassák a napi állóháborút,

s nem veszik észre, hogy kiöklendett szavaiktól

lesz előttük sáros és gyom verte az út.

Te tudod igazán, hogy az is látja a bajt,

ki békében él a világgal,

mégis, mindenből kilábal,

mert az életet nem szépvakságban éli.

Kérlek, tanítsd meg az örök rebelliseket,

hogy a bennük élő ellenségtől

kell csak igazán
és mindennél jobban félni.

Mobilfotó

Egyszer csak észrevettelek. Alig pár hellyel

ültél előttem a szinte még üres buszon.

Hogy mikor szállhattál fel, nem tudom -

talán már akkor is ott voltál kissé félrehajtott fejjel,

mikor az első ajtótól a busz végébe mentem.

Igen, lehet, hogy te előbb láttál meg engem,

és érezted rajtam a reggel aromáit,

a tusfürdő és a kávé illatát,

vagy kezemben a gyöngédséget, ahogy

megsimítom a két kutyát, s gondoltad:

vajon mikor lett a lányból ekkora állatbarát…

Percekig furcsa révületben ültem ott,

aztán a mobillal gyorsan lefényképeztelek,

hogy tudjam, el tudjam mondani, ott voltál, tényleg,

láttalak! És nemcsak elképzeltelek.

Néztem tarkódnál a hajad ismerős vonalát,

és tudtam – s hogy örültem! – még mindig

az apu igazítja meg fodrászoktól távol tartott,

csupa-mák apródfrizurád.

Lomtalanítás

Ma kinyitottam azt a rozoga fészert
a tüdő és a belek között félúton,
ahol az évek alatt felgyülemlett
fölösleges és túl sok ócskaságot tartom.

Néhány rissz-rossz emléket leporoltam,
indulat és sértettség hevert szerteszét,
szorongás húzta meg magát egy sarokban,
a polcokon harag és céltalan vádbeszéd,

kicsinyes bosszú, amit beszőtt már a pók,
s több foghegyről odavetett, öntelt mondat,
és még megannyi kacat, dacos monológ,
agyonvágott kedd és átduzzogott szombat.

Álló nap rámoltam a végenincs lomot,
mire megküzdöttem e pár évtizeddel.
Nagy kupac lett, múltba fulladt lélekmocsok.
És én gondolkodás nélkül gyújtottam fel.

Idea az odaátról

Jó lenne előre elrendezni az életemet.
Azt a majdanit, amit majd nem is lehet akkor
igazán életnek nevezni.
Amikor már nem akar velem lenni senki,
és a hátam mögött mutogatnak,
a szemüket forgatják: „tök dilis!”,
és undorodva viszik ki utánam a pisis,
jobb esetben csak pisis pelenkát.

Már most se könnyű néha ideát.
Mert nehéz annak, kit minden kísértés megkísért,
és az életet élni szereti,
mondjuk képes meghalni egy tűzforró lángosért,
mert másképpen csak vagyogat,
mint öreg nénik, akikre hetekig rá se nyitja
senki az ajtót, és már azt se tudja,
van-e valakit várni, van-e fia, lánya,
s emlékszik-e, vagy csak kitalálta
a neveket és arcokat.

Milyen jó annak, ki egyszerre csak átkerül,
és ott lesz, csak úgy hirtelen – odaát,
végelgyengülésben elalszik, kap egy jóféle sztrókot,
és könnyes búcsú nélkül lesz teljesen halott,
csak mint aki elugrott gyufáért, tudva, hogy
már többé úgyse megy haza.
Lehetne, hogy a szimpla létezéssel szemben
olykor a halálnak legyen igaza.

*E. S. Claire álnéven írtam

Kettétört éjjel

Nincsen hiábavalóbb a száraz szemmel
párnába sírt néma haragnál,
mikor álmomból riasztva úgy kelek fel,
mi volna, ha te most nem volnál.

De visz a lábam, félálomban, fél szívvel,
peremén a kettétört éjnek,
aki a Holddal zokog, a Nappal színlel,
fényes tükörben csorba lélek.

*E. S. Claire álnév alatt írtam

Túl steril

Olyan világban élünk, ahol zajvédő fal mögött,
puha síneken futnak, s nem zakatolnak
a messzeségből érkező vonatok,
s a távolságokban megbújt holnemvolt mesék elringató ritmusa
már csak kevesek számára érzékelhető kiváltság.

Túl steril és túl csöndes lett nekem ez a világ,
hol már a villamosok se csikorognak,
hol a könyöklős, ráérős gangfecsegés helyett
csak néma cset köti össze a falszomszédokat,
s ha valahol egy bátor kutya felugat a Holdra,
csendháborításért rögtön feljelentetik.

Pedig olykor ordítani lenne jó reggeltől estig,
vagy énekelni, ahogy a torkunkon kifér,
és mezőn hemperegve hallgatni,
hogy sikong alattunk százezer pipitér,
s farzsebünkbe rejtve haza vinni egy rockkoncert
száztíz decibellel zúgó eksztázisát,
vagy kiállni a legnagyobb viharba, s engedni,
hogy a természet éppen mirajtunk üvöltsön át.

De eltűntek a mindig friss, szószátyár rigók,
a Nap is lábujjhegyen jár a nyári pirkadatban,
s csak képernyőre komponált, hallgatag dallam
klaviatúrám szolid, alig hallható kopogása is.

Feltűnik, milyen hangosan tolja maga előtt a levegőt
a töltésen suhanó, láthatatlan gyorsvonat.

Egyszer el kell mondanom

Egyszer el kell mondanom, mindegy, kinek.
Az ihlet jó alkalom, s verssel fizet.

Egyszer meg kell vallanom minden hibát,
hogy ritkán és kapkodva ölellek át,
hogy az Írás hiába, hazug a szó,
a türelmes szeretet szentnek való,

hogy a jövőbe nézve megrettenek,
hogy gyáván és erőtlen fogom kezed,
és úgy érzem, elfutnék, s nem tehetem,
hát, ennyiből áll az én szeretetem,

hogy harag lakik bennem, rút és konok,
és Téged ér minden, ha vagdalkozok,
hogy fáraszt a készenlét, s dühít a kór,
hogy eltéphetetlen a köldökzsinór,

hogy ha hiszek is, nehéz, s fáj, napra nap,
hogy tudom, ki voltál, és így lássalak,
és nem bántanálak, mégis megteszem,
s mindig sikerül magam felmentenem.

Egyszer el kell mondanom, mindegy, kinek.
Az ihlet jó alkalom, s verssel fizet.