Nézőpont borúlátóknak

 Mint az erdő, miből kivágták a fákat,
ajtó keret nélkül, ablaktalan házak,
óra, miről a kismutató elveszett,
vagy színész, kinek nem osztanak szerepet,
 
életlen kés, partra sodort, törött bárka,
paletta, ahonnan hiányzik a sárga,
egy templom, mihez semmilyen út nem vezet,
eltitkolt érzés, át nem adott üzenet,
 
állomás, hová nem érkeznek vonatok,
remény, ami nem éri meg a holnapot,
ősi kincs, amit soha senki nem keres…
Mind hiányos. De hiánynak tökéletes.

Megoldom

Én nem futok. Nincs mért.

Eddig mindig utolért,
ami írva volt nekem.

Hát, csak tessék, jöjjön,
amihez tényleg van közöm.
Azt ölembe ültetem,

etetem, itatom,
ha fázik, betakarom.
„Megoldom”, hogyha kérdik.

De mihez közöm nincs,
annak ott van a kilincs.
Nem mind gond, ami fénylik.

Őzek a városban

A többnapos esőtől bókoló
fák alatt harsogó zöld a szőnyeg.
Azt várná az ember, hogy a város
közepén megjelennek az őzek,
és szelíden, ahogy a szeptember
veszi karjába a múló nyarat,
megállva az út egyik oldalán,
foguk itt még harsány füvet harap,
aztán lassan átlépve az őszbe
a Nap még megfesti lágy szőrüket,
s hogy az égen ordas felhők nőnek,
a nyár, mint megriadt őz, elüget.

Ötödik évszak

 Az ősznek van valami semmivel
össze nem téveszthető illata.
Mint hosszú idő után a háznak,
hova nagyon rég nem tértél haza,
 
de már az ajtó előtt felidézed
a morzsának tett szikkadt kenyeret
s a kávéba mártott kockacukrot -
pedig teázol, s üresen szereted.
 
Az őszben ott van még a nyár szaga
és frisse a napra tett damasztnak,
s az orrodba bújt fülledt éjszakák
gyöngéden a nyakadba harapnak.
 
De hozzád dörgölőzik már a tél,
hajadban elsárgult falevelek,
s a közeledő november felől
fojtogató kanálisbűz lebeg.
 
Igen, az ősznek múlás-szaga van,
azért én mégse félem a halált,
hiszen az csak egy ötödik évszak,
amit az Isten egyszer kitalált.

Párhuzamos világ

Ti ott fent, mai, modern Parnasszus-lakók,
létezik lentebb egy párhuzamos világ,
hol százak, ezrek írnak ma is Altatót,
s talán ti sem vagytok mind József Attilák.
 
Mégis úgy néztek ránk, mint róka a hollóra,
ki szátokból szavakat szeretne csenni,
s bár vagytok a nemzet száz tollforgatója,
senki se akar itt kezetekből enni.
 
De ha egyszer majd a lesajnálás csúnya
szürkehályoga szemetekről leszakad,
belátjátok, fent is van muhar és dudva,
míg sok szépség hervad a lábatok alatt.