Hatalom

Nehezen lélegzik, mint akinek
hófelhők lepték el a mellkasát,
s hiába viszem két tenyeremben
neki a Napot, nem engedi át.
 
Elszántan, némán szoktatja magát
egy új, mégis ismerős közeghez,
csak eltűri szívós törődésem,
ami oly rég az ágyához szögez.
 
Befelé néz, szemét se nyitja rám,
egyre hívják a tornyos fellegek,
s én bőre alól, csontjai közül,
tépek ki még belőle verseket.

Jégeső

Nagy folyó voltál, sodró,

szilajul hömpölygő, vad ár.

Mára ér, apró patak,

akár, ha nem is te volnál.

 

Láng voltál, izzó máglya,

futótűz, kiolthatatlan.

Most hamvadásod nézem,

és hogy bő lett rád a paplan.

 

Fa voltál, tölgy, örökzöld,

büszke kőris, mamutfenyő.

Hervadásod látványa

szívemet verő jégeső.

Késői bánat

 

Ez is csak egy vasárnap,

huszonnégy röpke óra.

De bárcsak az időnek

is olyan szárnya volna,

 

mint angyallá változott

emlék-édesanyámnak,

hogy visszahozza nekem

a májusi varázslat.

 

És lenne, ahogy régen,

még a rossz álom előtt,

hogy elmondjam, elsírjam,

mennyire szerettem őt,

 

hiszen nem tudja ma sem,

mert mi féltünk szeretni,

s már hiába ölelném,

a messzeség elrejti.

 

Ez is csak egy vasárnap,

ezernégyszáznegyven perc.

Késő a bánat, ha már

csak egy angyalt szerethetsz.