Nyálregény

Régen úgy hívták, lányregény –
ma nyálregényt kér a kiadó,
már nem trendi a nőerény,
a téma úgy jó, ha izzadó.

Legyen benne könny és csalás,
meg orgazmus (persze többszörös),
kell nyolc autó, meg két garázs,
és vakuljon meg az örökös.


És persze jó, ha szerepel
egy-két mániás-depressziós,
sikerlistára kerülhet fel,
ha farkasemberes-harapós.


A vámpír lassan vérszegény,
a nép új hősöket ünnepel,
az idő apránként falta fel,
régen úgy hívták, lányregény.

Gutaütött vers

Egyszer maguk alá temettek a versek.
Ott haltam meg két félbehagyott sor között.
Csak hallgattam a bennem növekvő csendet,
mint akiből a lélek már elköltözött.

Most várok az ihletre. Hogy jön, exhumál,
aztán életre kelt és megtermékenyít.
Torz vers-csecsemők ordítanak a sírnál,
néma üvöltésük belülről szétfeszít.

Mint a hőség. Fapados a ventilátor,
s nem hozza meg az enyhülést az este sem.
Egy rím kábán szédeleg a hőgutától,
majd vége van. Elment fájdalommentesen.

Cím(zett) nélkül

Minden erőszak hiába – álmaim rendre kitartanak.
Csak tarkólövés végezhetne velük –
minden más csak gyilkossági kísérlet marad.
Üzenem az ellenem vétkezőknek: megbocsátok;
mosolyom buddhizmus és önvédelem,
kegyetlen kegyelem.
Elfogadásom számotokra ateista átok.

Harsány csönd

Valahol egy ér elindul, szalad,
kis patak, de máris mily kevély.
Tűnődve áll meg partjain a vad;
valódi énjét rejti még a mély.

Mandula szemű őzsuta szökell,
szűkül a tér, a víz uralni vágy.
Folyó már, a mindennel birokra kel,
s vészjóslón hallgat a hűs mederágy.

Árad a víz, a világot nyeli,
felfalja a vén, pökhendi Földet.
Még lehet, még meg lehet menteni.
A vizek alján harsányak a csöndek.

Spleen

Sivatag lelkemben a számum kavarog,
jégtörő akadt el egy szív-rianásban.
Kifosztott, elfeledett tengerpart vagyok,
két szakadt vitorlavászon csak a szárnyam.

Jövőm elkergetett, bánatos ölebként,
némán lefetyel az emlékek sarából.
Nincs holnapom, és a tegnap meg se történt,
zuhog rám a föld, a sors meg csak lapátol.

Mezítlábas

Hervadnak lassan a ballagók csokrai,
a május futtában sarkamra tapos.
Kiderül, beborul – örökké esteledne.
Az idő bolond, a szerelem viharos.

A nyár szétterít egy nagy, kockás plédet,
hanyatt fekszik rajta a semmittevés.
Szempillái mögött eltűnik a város,
az utca. Véget ér az összes kerítés.

Csak a Nap van és tücskök, meg lóhere,
a mezítlábas gyerekkor fölém hajol:
négykézláb köszönt rám akkor a szerencse,
most nem lelem a fű közt, elveszett valahol.