Év végi merengés

Így év vége felé, mikor a heteket
csak ünneptől ünnepig számlálja az
ember, már előre néz (hátra talán nem
mer): jut-e még kalácsra, mézre, idén a
fa majd a plafonig ér-e?... És már lép is
tovább - ahogy kergeti a könyörtelen
idő. A napok konok egymásutánja
úgy görög alatta, mint ezernyi szürke
kő, s ha olykor színes kavicsot dob elé
az élet, elég, hogy szebbnek lássa tőle
a búcsúzó évet. Hisz' csak néhány röpke,
zúzmarás éjszaka, fagy marta, késői
virradat, és az esztendő elveszti a
homlokára mélyült, szélfútta ráncokat:
átbillen a lomha, békés nagymutató,
s már a küszöbön térdel a tavalyi hó.

Téli szél

A szél arctalan, akár az újhold,
olykor mégis mosolyogni látom,
ahogy a kerten némán átsuhan
nyári, csillagfényes éjszakákon.

Ám ilyentájt, november közepén
rosszkedvétől hangosak az utcák.
Fák jajongnak, süvölt a kapualj
és didereg rajtam a nagykabát.

Megdermeszt a korai havazás,
hoppon marad a gyermeki öröm,
s én a szél nyárból őrzött derűjét,
mint rideg jégcsapot, összetöröm.

Curriculum vitae

Születtem hatvanöt őszén,
apró, elsőszülött leány.
Szemem, hajam mint a kőszén,
hogy szép voltam, nem mondanám.

Gyermekkorom, mint a másé:
hinta, a tér és a Sziget,
iskolák, majd - ócska klisé,
de tanultam az "életet".
 
A munkát, mert kell a kenyér,
és az értelmét a tettnek.
Hogy ad és elvesz a tenyér...
s közben kísértek a versek.
 
Tanultam szeretni lázban,
és hogy vannak örök dolgok,
hogy ország és határ 'száz' van,
de "otthon"-t csak itthon mondok.
 
És még mindig csak tanulom,
hogy nincsenek véletlenek,
s hogy bármi van vállamon,
cipelni kell a terheket.
 
S okítom fiam a szépre,
míg ő tanít hinni a mesét,
hogy lehet jó is a vége,
s hogy valamit valamiért.
...
Az élet, akár a vers, szól
hozzám, és ma már figyelek.
Lehet túl messze a távol,
ma értem jönnek a hegyek.

Álom

Olykor az álom,
akár egy lábnyom,
átbotlik életen-halálon,
hogy nálad vagy
nálam magára
találjon.
Hiszen a való
pont arra való,
hogy legyen
benne jó,
valami apró
szeretnivaló.
Mint a napfény
télnek idején,
vagy egy csillag
az éj köldökén,
egy út, egy cél,
arcodon a szél,
a pillanat,
ahogy lelkedhez ér,
a mágia,
a hét és a három,
vagy csupán
egy álom,
mi átlebeg
életen, s halálon.

Mikor a tél a lelkemhez ér

Mindenszentek után, mikor novemberi
esők jönnek konok-monoton, s a hajnal
lehelete megdermed az elfüggönyzött,
fénylő ablakon, a kertek fölé, akár
ólomszín kárpit, csökönyös, lélekölő
köd feszül. Készül a tél bennem is... Egész
legbelül. Odakint még meg-megölel a
fürge, őszi szél, de a szív ilyenkor már
semmit nem remél. A szűkre szabott, bágyadt
nappalokra korai és ólomnehéz
alkonyat szakad. Az est kitakarja a
parkban a belakott padokat, hidege
vág, akár a jól edzett penge, éles és
halálos az éjszaka csendje, s a Hold is
sápadt, vértelen és mostoha, mint járda-
szigeten a vézna koldus-vacsora.
...
Mindenszentek után, mikor elnémulnak
a bolydult temetők, s a krizantémokat
megcsípi a reggeli dér, ez az a perc,
mikor a tél először a lelkemhez ér.