Álomhozó

Álmodj velem, hogy lássalak,
mert engem elkerül az álom,
ringass el angyal-karodban
összes féléber éjszakámon.
 
Altasd el csapongó elmém,
űzd el a valóság árnyait,
a rám törő reszketésben
melegítsenek át szárnyaid.
 
Aztán egy éjjel talán én
is veled álmodhatok végre,
lehet, hogy éppen itt lennél,
s kettőnk álma egymásba érne.
 
S folytatódna, mint azelőtt,
nem lenne, csak egyszerű élet:
éjjel-nappal csak álmodnánk,
te szeretnél, s én szeretnélek.

Másnap

Azt beszélik a hírek,
hogy csak egy napra kitavaszodik,
hogy március lesz holnap,
kora reggeltől egész hajnalig.
 
Télbe bódult madarak
tátognak majd a tarkopasz fákon,
a torkukra forrt dallam
olyan lesz, mint félbeszakadt álom.
 
Felolvadnak az utcák,
frissen csörgő patakokká lesznek,
s a postaládákból csekk
helyett szerelmeslevelek esnek.
 
Tükörré fényesednek
a tekintetek és az ablakok,
a megrészegült város
pezsgőként vedeli a harmatot.
 
Aztán eljön a másnap,
a tél csúnya fejfájással ébred,
s az egynapos macskajaj
emlékét csak a versem őrzi meg.

Tűrd gyászomat

 

Talán unod már, hogy még mindig búcsúzom,
hogy a versem éjfekete monológ,
hogy szavaimból süt feléd a fájdalom,
hogy soraim sötét, hideg folyosók,
ahol csak homályos árnyalakok járnak,
mint ősrégi temetőben a lelkek,
hogy túl sok, s agyonnyom téged is bánat,
és nem cipeled velem ezt a terhet.
 
Hidd el, kedves, tudom, neked se könnyű ez,
tudom, hogy furdal a lelkiismeret,
hogy minden könnycseppem téged is megsebez,
hisz csak halálodból nyerek ihletet.
De hogyha elhagytál, hát gyászomat tűrjed,
fogadd el önzésem, jár nekem ennyi,
égesd magadba a neked szánt betűket,
hogy érezd, milyen hiába szeretni.