Légy nekem a nyár

Elszökött a Nap, híre-hamva sincsen,
eladó a kedvem, vegyed-vigyed ingyen,
hisz' amíg a tél a küszöbömön ül,
lelkem is vértelen csendbe szenderül.

Sárgába öltözz, ha felvidítanál,
vagy játszd el nekem, hogy magad vagy a nyár,
légy arany búzában megbúvó kenyér,
arcomra szorított tűzforró tenyér.
 
Én csak egy szédült napraforgó vagyok,
megyek, amerről a hajnal rám ragyog,
menekülök, mintha mindig havazna,
futok örökké az örök tavaszba.

Varjak a télben

Ma a szokottnál is jobban fájt a tél,
s mikor hazaértem, te sem öleltél -
rosszkedvedbe botlottam a küszöbön.

Szádból fütyült a szél, beleborzongtam,
varjak ültek körém tömött sorokban -
hogy felcsipkedjék maradék örömöm.
 
Hetek óta a Nap se néz a Földre,
kedvemet a kedved kerékbe törte -
hallottam, ahogy az ünnep elköszön.

Karácsonyi szédült szonett

Mint ismerős és rég vágyott bódulat,
úgy hullt lelkemre idén is az ünnep.
Megbocsátva sok hétköznapi bűnnek
kábán ácsorgok a gyertyafény alatt.

Ez valami furcsa, gyönyörű "másnap",
mikor az örömtől vagyok részeg,
a levegő mámoros, ajkam hebeg,
fejemben kis harangokat ráznak.
 
S oly jó ez a karácsonyi szédület.
Kilopja belőlem az év gondjait,
dacos haragot s a sértettségeket,
 
s minden bajt, bánatot, könnyet eltemet.
A szeretet bennem becsípett kicsit,
s tán ki sem józanodik már, meglehet.

A versmadár

Ha lelkedre száll a versmadár,
ne mozdulj, ne is lélegezz,
hogyha vele együtt szárnyalnál,
engedd közel a szívedhez.

Ha dalba kezd a versmadár,
ringasd, mint szót az ajkadon.
A varázs kalitkába zár -
s e börtön gyöngéd oltalom.
 
Mert ha nálad a versmadár,
nem bánthat semmi félelem,
tudja majd, hogyha arra jár,
megpihenhet a lelkeden.

Ünnep

Nem bánom már, ha hallgat a líra.
Beláttam, a valóság főművét prózában írja -
egyszerű, szerény, fénytelen szavakkal.
A mindennapok elrongyolt füzetébe
csak körmöl egyre, mintha sose lenne vége,
s boldog, ha olykor születik egy dal.
 
Ilyenkor ünnepet ül a lét romjain.
Italába kerül sok félbe hagyott rím,
szépen csengő, jól sikerült asszonánc,
hogy e rövidke élet szikár józanságát
a vers varázsa úgy ölelje át,
mint szívet a lobbanó, tünékeny románc.

Drog

Tizedik napja, hogy tiszta vagyok,
s érzem, ahogy a hiány megtizedel.
Véresre vakarom a szűz lapot
egy ócska rímért – tudom, nem hiszed el…
de tíz nap, tíz éj, hogy tollam reszket,
már-már szétszakít a belső késztetés.
Ha bőröm alá lőném a verset,
úgy is érezném, kevés, kevés, kevés…