Vers-varjak

Súlyos felhőkből szakadt le a hó,
s ébredező szavaim óvón belepte.
Gondolat született, versnek való -
most éjszemű varjak köröznek felette.

Csattog a csőrük, szemükben éhség,
kíméletlenül zuhant szívükre a tél.
Kopasz ágak közt prédára lesnek,
a hófehér, konok csend ínséget ígér.

Gyertek csak, gyertek, gyilkos madarak,
magamból szakítok, hogyha enni kértek.
Elfordulok, míg véremből isztok,
csak hagyjátok élni lelkemben a verset!

Gyöngéd ébredés

Hiába ébreszt a decemberi hajnal,
paplanként ölelem az áldó sötétet.
Míg odakint az utcai lámpák fénye
hideg-sárgán a dermedt aszfaltba égett,
én melengető, színes álmok közt jártam.

Sosem látott vidékekre vitt a lábam,
hol rám köszöntek ismeretlen emberek.
Tán elhagyott volt-életem mozaikjait
hintette elém a végtelen képzelet,
talpam alá simítva lépteim porát.

De lehet, jövőm üzent az álmokon át,
hogy higgyem, van még előttem százezer út.
Ahogy apránként derül a hajnali ég,
a gondolat a valóság karjába fut,
s átkarolja testem a gyöngéd ébredés.

Banális

Írnék verset... Rólad.
Arról, hogy hiányzol.
Vagy hogy a tegnap épp
most válik a mától.

Megírnám, hogy virraszt
ágyamon az éjfél,
épp odasüt a Hold,
ahol te feküdnél.

Írnék verset... Rólad.
Csak ne lenne banális...
Ne kérdezd, mennyire.
Jobban. Még annál is.

Pucér ágak, pőre lelkek

Monoton kopog az égi áldás,
tócsába gyűlik a földön a könny,
bánatba fullad a szürke város,
arcokról folyik a méla közöny.

Kémények pipálnak fel az égig,
választ füstöl egy csatornafedél,
pucér ágon száz esőcsepp csillan,
halni indul az utolsó levél.

Fröccsen a víz, elmossa a szépet,
a lelkekből ömlik szerte a bú,
olyan a test, mint téli temető,
s benne a szív csak ázott koszorú.

Téli hajnal

Nem köszönt a tél, csak némán
elterült a kert alvó fái közt.
Mint vendég, ki zavarni nem
akar, hangtalan-szépen beszökött.

Csak a hajnal látta jöttét,
ruháját a derengés szőtte át.
S ahogy a reggel ráköszönt,
fénybe csókolta hófehér haját.

Bedobozolva

Minden mozdulatlan.
Világra nyitott dobozunkban
egyenarcok mondják az egyenhíreket.
Felavatta - kitört - temetett.
Leszakadt - elrendeltetett.
Háború - gerillák - díszőrség.
Lötyög rajtunk az információbőség.
Minden unott és moccanatlan,
csak a távirányító gombja kattan,
ahogy a csatornák közt
szánalmasan vergődnek ujjaink.
Akár nyáron a ránk izzadt ing,
úgy válik eggyé velünk a fotel,
míg bámuljuk üveges szemmel
a dobozba zárt, ránk kiabált világot.
"Kérsz egy sört?" - véljük hallani.
De csak a macska nyávogott.

Egy hajnal elé

Most úgy vagyok, mint a csillag,
mely leszakadni vágyik az
égről. Tán csak Téged vinnélek
magammal a mindenségből.

Ma zavar a világ zaja,
ma csak Téged vagyok képes
elviselni. Hív a végtelen,
magába húz a néma semmi.

Zuhanj velem, akár a kő,
hadd izzon fel köröttünk az
éjsötét. Arcomon már érzem
egy szép hajnal hűs leheletét.

Valaki elment (egy alkotótárs emlékére)

Valaki elment közülünk,
s magával vitte rímbe szőtt szavait.
Látni, ahogy odafentről, mint
fénylő csillag, ránk kacsint.
Ajkán új dalok születnek,
sosem hallott, égi dallamok;
Ne sírjatok értem - mondja -
higgyétek el, jól vagyok.
Enyém a Föld és az Ég,
a Nap és a tengerek,
nekem nyílik minden mosoly,
rám hasonlít az összes kisgyerek.
Én vagyok a szél, mi fut a fák közt,
a gyertyalángban én lobbanok,
vagyok a csönd két szó között -
higgyétek el, remekül vagyok.
Magam vagyok a vers, a költemény,
mondatvégi pont, akár három,
ne sírjatok értem, hisz jól vagyok,
épp a kiadómat várom.

Valaki elment közülünk,
örökül hagyva ránk néhányszáz mondatot.
Itt hagyta fényét, mint ki nem hunyó fáklya.
Mert ő a Nap, a Hold és fölöttünk a csillagok.

A tükör

Lelkiismeretünk törhetetlen tükrében
igazzá torzulnak az álarcos hétköznapok.
Gúnyánk levetve, lesütött szemmel reszketünk,
míg a foncsor lerántja arcunkról a maszkot.

Álmodhatunk magunknak másik valóságot,
vagy ököllel csaphatunk a szűz igazságba -
csörömpölve hullik mind, ami talmi, álnok,
s már nem bántja szemünk a tükör csillogása.

Naiv portré

Asztal fölé görnyedve ír
- feltűrt ingujjal - a költő.
Homlokán tengermély a ránc,
mi hosszú, mint egy emberöltő.

Teste ifjú, de szívében
egy egész ezredév dobog;
szeme szokatlan tűzben ég,
vállain aprócska angyalok.

Fényben ül, fejében tömény,
súlyos massza a gondolat.
Tollában indulat feszül,
szájára sütve a szavakat.

Ujja nyomán lángot fog a
papír ártatlan-szép teste,
fel-fellobog, mint az ihlet,
mi egy napon az eszét vette.

E tűzben ég el napra nap,
így lelnek rá az éjjelek.
Nem kap áldást, sem koszorút -
hajában csak az idő hagy jelet.

Hallgatag kőfal

Napok óta építkezik bennem a csend.
Ahogy káoszon egyszer úrrá lesz a rend,
úgy simulnak egymásra a szótlan napok.
Ma még csak hallgatag kőfal vagyok,
önmagába fordult, tűnődő menedék.

Tégláról téglára rakom össze magam.
Sűrű a habarcs, ezer gondolat fogan,
amíg agyam falán dolgozik a véső.
Ablakokat vágok, talán még nem késő -
kalyibának, várnak egyaránt kell a fény.

Odakint ősz van, hűvös napokra ébredek.
Fejemben drótként feszülnek az idegek,
ahogy önmagamnak ácsolom a tetőt.
Mélázom életem cserepei között,
s már tudom, hiába tépi őket a szél.

Voltak telek, emlékük ma is megtalál.
A mestergerenda konokul ellenáll,
s az alapban sem tesz kárt semmilyen vihar.
Falaim előtt heggyé nőhet az avar,
odabent tűz pattog, s lángja az égig ér.

Gondolat-szirmok

Betűk, mondatok útvesztőjében
próbálom utolérni magam.
Letaposom a saját sarkam,
miközben galléron csípem
a szökni vágyó pillanatot -
s lám, az őrizetlenül hagyott
gondolat máris tollszárba szökken,
s szirmot bont a papíron
ébenfeketében.
*

Fejemen szóvirágból font koszorú,
jól mutat rajtam babér helyett a pipitér.
"Tetszik-nem tetszik", tépdesem a szirmokat -,
meghalnék egy jól sikerült mondatér'.

*

Nyelvem alatt szavakat préselek,
emlékbe téve szűkösebb napokra.
Mint könyvlapok között őrzött virágot,
mit nem tűzök dísznek a hajamba,

de időnként szívemre szorítom,
hunyt szemmel gondolva a múló szépre.
Lepréselt szirmok a számban a szavak,
egy csokor betű a papírba égve.

Őszi impresszió

A kerti padon üldögélve nézem:
szökik a nyár, akár fától a levél -
sárgára aszott, reszketeg holttestét
görgeti elém az októberi szél.

"Kapjatok el" - mondaná, mielőtt
földet ér, de sorsa bevégeztetett.
Sírva nevetem, mint múlik el a szép;
Varjak köröznek a kacajom felett.

Béklyóban

Elnémultam ismét - béklyóba ver
a szárnyaszegett, vergődő gondolat.
Elmém vajúdva szüli meg a szót...
világra jön, s már nem több mint áldozat.

Éhes keselyűként csapok le rá,
cafatokká tépve saját magzatom.
Lerágom róla csontig a betűt,
nincsen szívemben iránta szánalom.

Szökevény szavaim nyomában
járva úrrá lesz rajtam a rettegés:
egy nap a vers mindörökre elhagy...
s tollam kínjában az asztallapba vés.

Őszi dal

Vetkeznek bokrok, nyújtóznak ágak,
falevél szőnyeg lepi a tájat.
Álmosan moccan égen a felhő,
Fa kérge roppan – őszül az erdő.

 

Gesztenye hullik, hangtalan puffan,
elnyeli hangját rőtszínű paplan.
Szalad a szellő, fák között surran,
kacsint a napfény innen és onnan.

Vörösbegy mellén rozsdaszín mellény,
szépül a fészek, rebben a repkény.
Szusszan az avar, gyolcspuha bölcső,
Mélyül a homály – készül az erdő.

Október aranya

Az őszi reggel csípős hidegére
folyékony aranyként ömlik rá a Nap;
dermedt ágakon csöndben araszolva
hulló falevélbe életet harap.

Csókja, akár a méz - fa kérgén csurran,
hogy áldó melegét a föld igya be.
Lágy takaróként ül meg az avaron,
majd felkapja a szél, s elszalad vele.

Fut, fut a szél, elébe megy a télnek,
zordon holnapokba fényt lopni indul.
s míg hóna alatt jókat kacag a Nap,
Délen a világ épp virágba borul.

Juhar az ablak előtt

Akárha ezer év óta
csak az ablak előtt ülnék -
bámulva, mint futnak messze
a tarka-barka hónapok.
Olybá' tűnik, nem változik
semmi, állóképpé simult
a világ (talán csak a szél
rázza jobban az ablakot).

Én csak ülök, míg elvonul
előttem az összes évszak -
a tavasz összekacsint a
nyárral, az ősz télbe rohan;
szemem nem látja, csupán
az udvaron a juhart, mi'
kitartón állja a dúlást,
öltöz', s vetkőzik hangtalan.

Gyönyörködöm. Karcsú törzsén
láthatón' nem fog az idő,
tömött lombjában rabbá lesz
a tolakodó napsugár.
Most épp bíborban tetszeleg,
súlyos hajába az ősz lop
óaranyat, lába előtt
elfekszik az idei nyár.

Apránként vetkezik, mint kacér
asszony - a látvány fogva tart
ha nézed -, szél karol bele,
mint kipróbált, régi szerető.
S míg csöndben hullatja ezer
levelét, lassan elenyész -
átöleli az elmúlás,
mint halottait ősi temető.

Költő vagy bolond

Mint bolond, kinek csörgősipkája
minden kincse, s nélküle elveszett,
úgy járok, magamnak költőt játszva,
amíg eljön a perc, az ihletett.

Addig hányom a cigánykereket,
ajkamra boldog mosolyt fest a rúzs,
s csak az tudja, miféle felszín ez,
kit épp így kínoz ez az édes gúzs.

Költő vagy bolond - oly' lényegtelen,
ha nem vagy, se veszi észre senki.
Tótágast állsz, vagy éppen verset írsz,
egyként fog a világ elfeledni.

Giccs

Nézem az eget. Szürke fellegek
monoton serege vonul némán.
Ha festenék, most a vászon előtt
ecsetem rágva tűnődnék a témán.

Felhők alá hegyeket képzelek,
szurdokok fölé konok meredélyt.
Színeket mosok a fakó égre,
Két Napot - csakúgy szimpla csodaként.

Fekete szirtről sas zuhan alá,
Szinte kettéhasítja a vásznat.
Két szárnya érinti a két Napot,
lángra kapnak ujjamban a vágyak.

Szelet festek és rohanó folyót,
forrongást a moccanatlan tájba,
lilát, vöröset, lobbanó sárgát,
esőt, amint völgybe lóg a lába.

S eközben csöndben szemerkélni kezd,
az égről lefolyik mind a két Napom.
Szürke tócsa alattam a kedvem,
Megrázom magam s a küszöbön hagyom.

Őszbe léptem

Őszbe léptem. A szakadatlan, monoton
hulló eső, mintha szívemből folyna el.
Szomorú pocsolyák közt lépdel a lábam,
a szürkeség fölém nő és magába nyel.

Lelkem mélyén forró nyarak gubbasztanak,
akár itt felejtett, törött szárnyú fecskék.
Ablakom előtt dühöng az őrült piktor,
ecsetjéről fröcsög a rozsdaszín festék.

Hiába fúrom tekintetem az égbe,
hiába hozom le az összes szenteket.
Őszbe léptem, térdig avarban gázolok,
Nehéz ma hinnem, hogy a holnap szebb lehet.

Igazmondóka

Két lábammal földön járok,
Rejtem szárnyam, ne lássátok.
Léptem konok, meg nem inog,
Alattam a föld se forog.

Két karommal úgy ölelek...
Megtudja, ki engem szeret.
Két csuklómon kéklő erek,
Mint az élet, úgy lüktetek.

Két szemem két dacos tükör,
Tekintetem szeret, gyűlöl.
Befogad, mint lágy anyaöl,
Villámot szór, szilánkra tör.

Két kezemen tíz a köröm,
Hátadon harag vagy öröm.
Amíg lejár lepke időm,
Tenyered közt rejtőzködöm.

Egy a szívem, sose kettő,
Egyirányú rejtekerdő.
Lent a pokol, fent a mennykő,
Egy az igaz, sose kettő.

Álombazár

Nincsenek csodák. S ha vannak se
tartanak három napnál tovább.
Tegnap, ma, holnap. Esetleg holnapután.
Illúziót markol a két kezem csupán.
Fakó a hold is - vérnarancsra festem.
Csillagok tüzében lüktessen fölöttem.
Magamra húzom a bársonypuha eget,
narancs hold és csillagok, adjatok meleget!
Hisz fáznak bennem a mondatok, szavak,
didereg a szívem a bordáim alatt.
A valóság szűk folyosó - csempe-sivár.
nincsenek csodák, bezárt az álombazár.

Ma még

Ma még utánam nyúl a nyár,
ma még megtalál egy-egy
napsütötte, régi emlék.
Ma még megfürdetem arcom
a kék égben, ma még hiszem,
az lehetek, aki lennék.

Ma még lángra kap szívemben
minden elfojtott érzés,
szememben tüzek lobognak,
ma még felkap a szél, akár
egy tollpihét, ma még könnyű,
szinte áttetsző a holnap.
 
De egyre csípősebbek a
reggelek, s fázó lelkem
félti a múló szépeket.
Ma még utánam nyúl a nyár,
de a kék hegyek fölött
már zokognak a fellegek.

Sodrásban

híd lennék, mely összeköt
híd, amely a mélybe lök
híd, mi fut a végtelenbe
két pillér közt énekelve

part lennék, mi hívogat
part, mit hullám simogat
part, hol elcsitul a vihar
part, mi egyszer szívedbe mar

víz vagyok, mely zavaros
víz, mit orkán égre mos
víz, mit a por magába nyel
két pillér közt sodrás visz el

Spleen

Lassan megszokom a mindegyre
hulló, monoton kopogó égi áldást,
mely mint ónszürke palást ül
a zakatoló város csontos vállain.
Lassan megszokom, hogy mélybíbor,
fénylő álmaim is rendre kifakulnak,
mint elrozsdállt levelek, ha
fa tövébe hullnak, hogy beigya
a föld maradék, éltető nedvüket.
Ma néma, vak és konokul süket a világ,
s nem tudom, mitől e rút szomorúság,
mely időről időre megül a lelkemen.
Életunt szavak keringőznek bennem,
lassú táncukra feljajdul a születő
kósza gondolat, mint avar közt
a szunnyadó bogár, mit a koppanó
toboz álmából felriaszt.
Tán elbújok én is a rőtszín őszben,
ne fájjon úgy a tompán sárguló idő.
Elhantolom szavaim súlyos kövek alá,
legyen nekik könnyű a föld,
legyen nekik malaszt az őszi temető.

Csempehideg elmélkedés

Látom futni feléd a kacagó halált,
tekintetedben ott az ősi félelem.
Hiába küzd benned az élni akarás,
neked se jut másénál több kegyelem.

*

azt mondtad: „olyan jó lett volna
még élni veletek egy keveset”…
talán hallottad, ahogy a körötted állók
szíve önző módon szétesett

*

az élet érkezéskor
s távozáskor egyaránt felsikolt
fájva jöttél a világra
s fájdalomban születik meg
a ’valaha volt’
pedig jó lenne csöndben
elmúlni, hogy ne vegye észre senki
csak békén’, hangtalan
a túlpartra átevezni

*

Fehérköpenyesek közt, mezítláb
ólálkodik körötted a halál.
Csak ülsz az ágyban
összekucorodva, s tudod már,
hogy ’hátrafelé araszolva’ is
kíméletlen’ rád talál.

*

ahogy fogod a kezét,
látom, hogy ujjai elfehérszenek',
így szorítja magához
rajtad keresztül a
szökni vágyó életet

Dal a kék hegyről

Te ugye, látsz engem?

Ott fenn lakom a kék hegyen,

hol csak a szél a társam.

Messzi-kékben, zöld füvek közt

ott van, amit vártam.

Minden hajnal értem ébred,

harmat mossa arcomat,

kiállok egy rideg szirtre,

ha a világ hívogat.

Ne hívj, világ, jó nekem itt,

nem bánt most már senki -

ha akarsz engem mindörökre,

értem kell ám jönni.

Nem bánom, hogy szaggat a szél,

kezem égnek tárom,

s átküldöm a mosolyomat

száz és száz határon.

Mert te, ugye, látsz engem,

ahogy ott állok a kék hegyen?

S hallod a zenét, mi körbevesz?

Szeretném, hogy így legyen.

De csak bennem szól a dal,

nem hallja más senki sem,

árva vagyok, nagyon árva,

csak álmodom a kék hegyem.

Minden őszbe belehalok

Nekem ma ne mondd, hogy szép az ősz,
mely fölöttem, mint az elmúlás köröz,
s elrozsdálja nyárból maradt legszebb napjaim.

Nekem ma ne mondd, hogy ne sírjak,
hisz újra itt vannak kertemben a varjak,
s bánatában még az ég is velem könnyezik.

Ma nem hat rám az ezerszín varázslat,
nem lát szemem sem bíbort, sem lilákat,
csak ólmos, szürke ködbe vész vádló tekintetem.

Ma nem hiszek se neked, se másnak,
tudom, hogy épp ma lett vége a nyárnak,
s hogy kicsit belehaljak, ma hagyd ezt meg nekem.  

Csendek

Vérnarancs tűzbe bámulok.
A nyári éjszaka konok
sötétjét apró szikrák
szaggatják szerteszét.
S míg pattog a fahasáb,
hunyt szemmel hallgatom
az égig érő, szívet tépő
csönd-zenét.


*

Hallgatsz, hallgatok.
Páros magányunk
csöndfalán csak
szívverésünk dörömböl.
Meg se hallod -
s én sem mozdulok.
Pedig szeretnünk kéne
'tiszta erőből'.

*

Jó így a csöndben,
karodba bújva.
Mintha egy pillanatra
szívünkre hullna
az a régi-régi érzelem.
Beléd burkolózom,
meg ne fázzon bennem
ez a ki-betakart,
elszenderült szerelem.

*

Hallgat a szó bennem.
Meg nem született soraim
bebábozódva pillangó-
létre várnak.
Rám telepszik a csend -
a foglyul ejtett gondolat
nem növeszt ma szárnyat.

Árnyék létem

Olyan vagyok ma, mint a szél,
szaladni vágyom szüntelen.
Könnyű testtel, láthatatlan,
csak futnék át az életen.

Nézném fentről nemtörődöm',
a létfolyam mint kavarog.
Nem zavarna semmit bánat,
csak lennék, mint az angyalok.

S mi vagyok? Csak halk lélegzet,
mondat végén a három pont.
Semmi vagyok, mégis látszom,
mint szép ruhán egy konok folt.

Semmi vagyok, szürke árnyék,
falhoz lapulva, csöndesen.
Szárnyam sincs, így nem repülök,
csak a szél sodorja életem.

Látomás

Megfürdöm a Holdsugár dalában,
csillagfénybe törlöm arcomat.
Egyedül a sötét, illatos éjben
a valóság csak elfutó pillanat.
Álomból szőtt falak között
rohannak el leheletnyi évek,
árny surran be ablakomon,
ijedten remeg itt legbelül a lélek.
Távol még a hajnal reménye,
az idő csak egy elsuhanó csoda,
magam vagyok tűz, víz, levegő,
szívemben a szeretet atomsivataga.
Közel a nap, mikor eltűnik hitem,
s darabokra hullik a nyugalmam.
Szikrázó homokot hord a szél,
majd köveket tesz le az ajtóban.
Sóhajt a Föld - röpke csend
a torkon akadt szóban.

Kacsint az ősz

Mint ki álmából riad, oly' kábán
nézem, mint fut ablakom előtt a nyár.
Szelíd fény ül a fák koronáján,
míg ég s föld közt tűnni látszik a határ.

Esik. S ahogy az ég telesírja
a kitikkadt föld nap harapta testét,
lám, friss eret dajkál a dombok alja,
óvón tartva fölé szép-szelíd kezét.

Szél borzolta bokrok suttogása
hervadást lop a tobzódó táj fölé.
Még zöld a lomb, integet a nyárfa,
de kacsint az ősz: a holnap már övé.

Szonett a szerelemért

Néha feledem, hogy időnk véges,
hogy szeretni itt a földön van jussom.
Míg ver szívem, míg érezni képes,
míg szép szívedbe magamat rajzolom,
míg tegnapom igaz holnapra ébred,
s hinni tanul bennem a kétkedés,
míg köszönni tudlak a sorsnak téged,
s mosolyod örökre elmémbe vés,
addig tudom, hiába nem éltem,
s lelket sem koloncnak adott az ég,
nem baj, ha a vég korán jön értem,
csak téged engedjen szeretni még.

Futnak a napok, s vele az évek,
most kell szeretnünk, nincs másik élet.

Fülledt csendélet

Tikkadtan tiktakkol a falon az óra,
lógó nyelvvel tolja a bávatag időt.
Óránként késik egy szusszanásnyi percet,
míg levegőhöz jut két bimbamja között.

Fénypászma vetül az asztalterítőre,
lassú keringőre csábít egy porszemet.
Unottan ásít a fülledt, nyári reggel
- Nyolcat üt az óra -, majd tovább szendereg.

Elmondanám

Elmondanám, amit érzek,
elmondanám, mert nem látsz a szívembe.
Elmondanám, ha elhinnéd,
de csak ülsz a semmibe meredve.
Talán ha bordáim közül
kiemelném, s két kezedbe
tenném lüktető életem,
észrevennéd, mennyi benne
a magam emésztő félelem.
Hétköznapokba fúlt érzéseink
közt tűnik a szenvedély,
túl messzi a magas és
veszélyes a meredély.
Pedig bejárnám veled a
távoli szirteket, s a pokol tüze
se égetne jobban, mint a félsz,
hogy a szerelem elvész,
s nem marad más életünk romjain,
csak néhány üszkösödött emlék.
Ee én még égni akarok,
lobogó fáklya lennék
két kezed között...
Mit tegyek, ha belőled a vágy
messzire költözött?
Félek, elrabol egyszer tőled
egy szépnek tűnő szerelem...
Ne hagyd, ne engedd,
fogd erősen a két kezem.
Elmondanám, ha hagynád,
elmondanám, ha értenéd.
Még feléd nyúlok, kedves,
most még csak tefeléd.

Démonok közt

Mikor démonjaid rád támadnak,
s kígyóként fonódnak rád az éjszakák,
ha gyomrodba kúszik a rettegés,
és rád zuhan a szögesdrót-világ,

mikor álmod rémeket vajúdik,
s ágyadban a félelem ver tanyát,
ha acél marok szorítja torkod,
s holnapod felemészti önmagát,

mikor rohansz a sötétség elől,
s kínjaid a Hold felé vonyítod,
ha kétség ül tágra nyílt szemedben,
s újraéled minden éber álmod...

akkor fordulj felém, s láss meg engem,
ott egyedül az ágy túloldalán.
Démonjaid engem is üldöznek,
de reggelig még megmenthetsz talán.

Alkalmi vers

Negyvenhét nyárnak köszönlek,

Negyvenhét lobogó nyárnak.

Énnekem születtél, kedves,

Bár tudom, mások is vártak.

Negyvenhét nyárból kilencet

Könnyelműn’ már nekem adtál.

Rám gondolt talán egy angyal

Ötvennyolc júliusánál.

Negyvenhét nyárnak köszönlek,

S köszönlek édesanyádnak.

Kínáljon a sors érted bármit,

Oda már sose adnálak.

Július

Tegnap még rám vicsorgott a forró aszfalt,
ahogy tűsarkam szurtos képébe lépett.
Lobogó tűzfalak árnyékába bújtam,
a július rajzolt hátamra térképet.

Ma riadót fújnak a vonuló felhők,
aggódva lesem, mi’ törékeny a kék ég.
Szél karol belém az úton, s összekócol,
mint szívem olykor a könnyű kezű kétség.

A csend íze

Hallgat a vers.
Nem szól hozzám se rím, se
dallam, ritmust is csak a
szívem ver halkan,
épp csak, hogy tudjam: élek.
Finom a csönd, íze van.
Mint a csöppenő dinnyének.
Ritka pillanat, mikor
a lélek szinte kézzel fogható,
kevés a betű és méltatlan a szó,
tán még az idő is megállt,
oly' szokatlanul néma a világ.
Ma hallgat a vers.
Vár, mint táj a hajnal
hasadtára, mikor az ég
éjsötét vásznára vöröslő
csíkot húz a virradat.
Vár, mint vihar előtt a madarak
puha fészkük ölén,
vár mint harmatcsepp a Napot,
éj az esthajnalcsillagot,
betű a papírt, éjfél a holnapot.
Vár akár földben a mag,
álmok mélyén az elfojtott gondolat.
S mint borban a zamat,
a szó tán megérik az
elsuhanó idővel.

Szótlan vers

Gondolatokba feledkezve,
betűk gyöngyeit nyelvem alá
rejtve ízlelgetem a szavakat.
De mára minden szó bennakadt -
csók nélkül hagyva tűnődő
homlokom, csapodár múzsám
némaságra kárhoztat.
Szótlan versbe szövöm hát
az estét, amint bársony
testét elnyújtja a kertben,
érzem, hogy a pillanat
vezeti a papíron a kezem,
míg ablakomon át lesem a
felhők mögül kibukkanó
sápadt fényű holdat.
Valahol a közelben kutya
ugat, eldübörög egy ósdi
tehervonat, s az éjszaka lassan-
lassan elnyeli a zakatoló várost.
A gondolat is lecsöndesül,
s tompa morajlássá szelidül
egy meg nem született
elvetélt költemény.

Örök-kék

Esernyők nyílnak,
fölénk borul zordan a szürkület,
szemünk lehunyva
felhők fölé repül a képzelet.
Elemelkedünk,
testünk könnyű, akár a kósza szél,
hajunk csupa víz,
kedvünk szárnyal, dalunk az égig ér.
Táncol az ernyő,
alattunk összemennek a házak,
aprócska folyók,
mint kék erek a bőr alatt futnak.
Ázik a világ,
míg nekünk felhőbe lóg a lábunk,
észre se vesszük,
s már a világ tetején állunk.
Ránk néz a Nap,
arcunk meleg mosolyában fürdik,
alig hisszük el,
hogy odalent órák óta esik.
Maradni kéne,
gyöngéden átkarol az örök-kék,
könnyű elhinni,
hogy idefent lehet az öröklét.

Hétköznapi szerelem

Kétségbeesett ölelkezésünk
verejtékét őrzi még a testünk.
Csatakos szívvel egymáshoz bújva
kérdi a szemünk: eléggé szeretünk?

Vágyba tekeredve kergetjük el
homlokunk mögül a gondokat.
Csókjaink közt elvész az idő,
menekül a remény vesztett gondolat.

Évek ráncait simítva az ágyon
Lassan csöndesül bennünk a félelem.
Szárnyaszegett madárként verdes
bennünk e hétköznapi szerelem.

Visszhang

Szavak csapnak arcul,
torkomban golyvaként ül
a felzokogó bánat.
Nyelem, egyre nyelem
rám olvasott, ezernyi hibámat.
Vagyok, aki vagyok,
se jobb, se rosszabb másnál.
Fáj a felismerés,
hogy nem az, akit vártál.

A világ vége

Egyszer elmennék a világ végére.
Csak hogy tudjam végre, le tudok-e
Ülni a szélére. Megnézném, milyen
Onnan a kilátás, s elvész-e a kiáltás,
Vagy egy másik világból megjön
Rá a felelet. Elvégre meglehet,
A világ vége csak egy másik kezdet.
Talán egy híd is vezet oda át.
Már látom, ahogy sok óriásplakát
Hirdeti: "Last minute ajánlat, vissza
Nem térő alkalom, megnézheti
- Most akciós áron - mi van odaát,
A másik oldalon!" Ha a hídon túl
Nagy lenne a forgalom, fizetnék egy
Révészt, aki átvisz. S ha sokat nem is,
De maradnék néhány röpke órára,
S kipróbálnám, milyen egy másik
Világból fütyülni erre a világra.

Vágy

Édes légy, mint az első
bátortalan csók, melyben
visszafojtott várakozás lobog.
Reszkess a vágytól, de
ne szólj semmit, már
messziről halljam, ahogy
véred ereidben robog.
Légy, mint kitörni készülő
vulkán, csöndes, hagyd
éreznem rettentő erőd,
ne érj hozzám, de szegezz
magadhoz, mint szállni
vágyó tárgyait az anyaföld.
Minden porcikád értem égjen,
csukott szemmel is lássam
hatalmas tüzedet,
ujjad végében tudjam a lángot,
most nem elég a csöndes
elringató szeretet.
Akarj engem, mint ki öröktől akar,
forró lehelet legyen minden
ki nem mondott szavad,
s mikor szememből a vágy
könnycseppként kicsordul,
majd akkor, csak akkor
add nekem magadat.

Kapj el, ha tudsz

Homlokod borult egére napfényt csókolok,

friss szélként fújom el a felhősereget.

Harmat leszek tündöklő nyári reggelen,

s fűszálon táncolva incselgek veled.

Meztelen talpadat megcirógatom,

fáradt arcodon mosollyá leszek,

mint bohókás lepke, kezedre szállok

s mire eszmélnél, messzire röppenek.

Kapj el, ha tudsz, zárj tenyeredbe,

ujjaid közül nézem majd a felkelő napot,

s ha eljön az éjjel, csillagod leszek,

szívedbe mindörökre szerelmet álmodok.

Harapós nyár

A nyár szőke tincseibe
beleborzol a konok szél.
Cseresznye szája legörbül,
mint ütött-kopott csészeszél.
 
Könnyfátyolos kék szemében
megcsillan a szökevény Nap,
az őszbe fordult június
könnyedén szívembe harap.

Éjszakai suhanás

Csillagzápor alatt halkan vajúdik az éj -
Álmokat szülnek üvegtestű angyalok.
Csöndet lop körém a macskaléptű sötétség,
Míg a Hold arcára griberlit rajzolok.

Vonatfütty hasít az éjszakába élesen,
Messzire zakatol egy kósza gondolat.
Denevérszárnyakon suhannak el az órák,
Árnyak bújnak össze a kerti fák alatt.

Betakar az ég, ébenszín haja rám borul,
Karjával szorosan ölel a végtelen.
Bizarr film forog lobogó homlokom mögött,
"Minden jegy elkelt" villódzik a képeken.

Ablakomon meglibben a könnyű, kék függöny,
A tejútig vezet ágyamtól egy lábnyom.
Koboldok szemében csillan meg a pirkadat,
S reggelre elnyom a nyughatatlan álom.

Sms-szerelem

Érzelmeimet
karakterekbe terelem.
kezes bárányként
simul tenyerembe
a mobilizált szerelem.
Írástudatlan vagyok,
de a betűket ismerem,
szépen muzsikál
újratöltött
szívbillentyűzetem.
Néha lemerülök,
de sose túl mélyre,
lélekbúvárruhám
pár évre tisztítóba téve.
Sírásszakértőként sablonba
teszem néhány könnyfakasztó,
édes üzenetem,
jól jöhet még "magányos
vadász" hétvégeken.
Azért túl sokat sosem
köntörfalazok,
könnyebb leverni később
a vékonyan felkent
vakolatot.
Sms-emondó volnék
vagy mi a szösz.
"Hhideg az ágyam -
maradsz vagy jössz?"

Villanás

Parányiak vagyunk, létünk
a mindenségben oly' csekély.
Elveszünk a nagy egészben,
nyomunk se marad, nincs esély.
Csillagok és bolygók között
magába nyel a végtelen,
Csak egy villanás az élet...
Nem változtat a lényegen.

Mélyrepülés

Fekete egünk alatt mélyrepülésed
kétségbeesetten követem, vergődő
szárnyaidat mégsem éri el két kezem.
Ég és föld között, mint szédült, riadt madár
zuhansz, s én zuhanok veled töretlen,
felhők mögül vicsorog ránk a
szárnyaszegett szerelem.

Fák vagyunk (Pethes Mária költőbarátomhoz)

Két tőről fakadtunk, s lám, lombjaink
Egymásba nőttek eltéphetetlenül.
Kívül tép a szél, de madárdal szól
Itt mélyen, leges-legbelül.
Ha zúg az erdő, farkasok ha jönnek,
Vagy balta éle csap kérges húsunkba,
Csak összefonjuk erős ágaink,
S nem omlik össze a büszke korona.
Fák vagyunk, barátom, s az égig érünk,
A napot is elérjük, hogyha kell.
Most vihar van. Veszett ma a világ.
De te fa vagy. S a fák sosem adják fel.

Kék szerelem (egy szerelmespárhoz)

Egymásba bújó, lázas tekintetükben
egy új világ ősrobbanása reszket.
Vajúdva szülik meg rég vágyott csillaguk,
 a sors tenyerében felsír a kezdet.
*
Kéklő bolygó, kéklő álmok
kék szívemmel nálad járok.
Kék óceán, kék remények,
kék egünkre nekünk festek.

Palettámon te vagy a kék,
tengeredben elmerülnék.
Víz, madarak, kontinensek,
kék a távol, nem felejtlek.

Összefutnak kék útjaink,
újra várlak, megint, megint.
Eljössz majd egy kék hajnalon,
s könnyeidet lecsókolom.

Ébredés

Álomittas párnám arcomra

karcolta az éj színes képeit.

Ráncaink összemosódtak kicsit,

a gyűrött valóság csak lassan

simul a reggel tiszta tükrébe.

Elfutó álmaim még halványan

látni vélem, s míg ereimbe

életet pumpál az ébredés,

szobám falába fénylő árkot vés

az aranysárga virradat.

Nyárba vágyó

Magamhoz ölelem az áldó napfényt,
mint aranyló kévét a marokszedő,
kinek fáradt hátán kacagva gurul
a rakoncátlan, csúfondáros idő.

Eső verte földszagot hordoz a szél,
s akár könnyű kendőt, hajamba köti,
felpántlikázza nyárba vágyó szívem,
fölkapja, s nevetve magával viszi.

Hullt virágszirmok közt futnék utána,
de a rámfonódott tavasz visszatart,
s én két évszak közé szorultan várom
az első igazi nyári zivatart.

Beléd hímezem magam

Nem menekülsz,
ma végleg belémcsókoltalak,
itt vagy minden érzékemben,
elsimulsz a bőröm alatt.
Ágálhatsz vagy elfuthatsz,
akár meg is tagadhatsz,
minden téglát, mit széjjelhordtam,
újra s újra fölrakhatsz.
Építhetsz hegymagas falakat,
melyeken méternyi a vakolat,
bástyádra - mégis - minden éjjel
én tűzöm ki zászlómat.
Belehímeztem magam, s ha
letéped is, győztesen lobogok,
hasadozott vászon-szívem
évek során semmit sem kopott.
Szívós vagyok, mint a gránit,
skorpióként élem túl az atomvillanást,
de ha megölellek, én vagyok
a legfinomabb hermelin palást.
Hagyd hát, hogy kérgesült
szíved puha gyolcsba csavarjam,
zászlómról nevemet
újra életedbe varrjam,
most már mindörökre -
eltéphetetlenül.

Esőkergető

Eső verte földek illatába bújok,

hogy az őszbe fordult tavaszban ne fázzak.

Tobzódó fűszagból, eső ritmusából

húzok fejem fölé vigasztaló sátrat.

Monoton vonuló felhők bús seregét

nézem pocsolyák fodrozódó tükrében,

tekintetem buja zöldekbe simítva

széppé szirmosul minden csúf emlékem.

Magány-ügy

Érintésed hiánya úgy
feszül rám, mint kígyóra
fénylő, pikkelyes bőre.
Számat véresre harapva,
néma kiáltásba fúlva
szabadulnék belőle.
De hiába folylak körbe,
fonódom rád vágyba tekeredve,
csak sziszegsz rám, szóra sem
nyitva büszke ívű szádat.
Fuldokolva tépem magamról
a  hiábavaló vágyat,
hisz akár edzett üveg,
oly rideg a hátad,
s közönyöd áttetsző faláról
gyöngédségem újra és újra
a mélybe hull.
Minden nappal halkul bennem
a tűz izzó ropogása.
Megdermeszt a csönd, mint
hegyoldalt a kihűlt láva -
és én hiába hívlak,
hogy megments végre,
magányomban rám találva.

Indulási oldal

Elnézem őket, ahogy állnak ott
a nyüzsgő pályaudvaron.
szemük alatt vastagon, akár a korom
ül a görcsbe rándult szerelmes fájdalom.
Egymásba fonódó, lázas ujjaikat
fehérre izzítja az elválás kínja,
egyszívüket kőnehéz kérdések
ezredévnyi súlya húzza.
Miért most, miért csak most...?
Miért hogy újra és újra
kirabol minket a cifraléptű sors?!
Nincs válasz, csak zakatol,
egyre közelebbről
zakatol a vámosgyörki gyors.
Szemükben a mindörökké lángja ég,
miközben tudják, elszalad
mellőlük a kíméletlen idő.
Tekintetük egymásba vész,
de a távolság csak egyre-egyre nő.
"A vágány mellé szerelvény
érkezik, kérem, vigyázzanak".
Ajkukon csókokba dermednek
a könnyekbe fúlt szerelmes szavak,
s lám, már fut a vonat, fut a vonat...
Egy esély, egy esély, egy esély -,
kattog a kerék konok-monoton.
Visszajövök-visszavárlak, zakatol a szívük
s én csak nézem őket mélán
a nyüzsgő, zajos pályaudvaron.

Kóma

Itt vagyok bent,
bezárt az idő egy napon
önmagamba.
Hófehér magányomat
senki nem zavarja.
Olykor felsikolt
bennem egy homályos
emlék, s ilyenkor
valósággá izmosul
ez a törékeny nemlét.
Agyam megdermedt falába
rajzolva arcok, ismerős
tekintetek,
ezernyi mozaikként
szétszóródva bennem
a múlt nélküli emlékezet.
Nincs tegnapom,
s a holnap fogalmát
nem ismerem,
néma szám sarkán
mosollyá torzult
a félelem,
hogy valaki
helyettem éli le
kívül rekedt életem.

Szívszakadva

Egyszer a legvadabb
táncból is elfogy a lendület,
s az akkordokban
megbotlik a lábad.
Kifulladsz te is,
a legjobb táncos,
pedig ezer fokon,
szívszakadva jártad.
Hamis már a dallam,
s tétován kutatod
emlékeidben a régvolt,
szépséges harmóniát,
megbicsakló térddel
görnyedsz a földre,
s dúdolsz halkan
egy ismerős melódiát.
Nincs tűz, nincs ritmus benned,
a zajgó forgatagban
valahol egyszer elveszett.
Kopott már az egykor fénylő,
körben tükör parkett,
s nem fogja már senki
görcsbe rándult,
erőtlen kezedet.
Koppan a cipőd
és roppan a hátad,
s lám most szteppelhetsz
magadban.
Új idők jönnek
s új melódiák,
te mégis azt a régit
dúdolod könnyek között,
halkan.

Légy oázisom!

Lopd le nekem a Napot a kék égről,
hogy elhiggyem, fény nélkül nem élhetek.
Tarts távol engem két szemed tüzétől,
ne vakítson, ha belőled ébredek.

Felhők jönnek néha szép jövőnk felől,
máskor csábítanak buja Édenek,
elfutnánk olykor vézna jelenünkből,
de marasztalnak szép emlék-szigetek.

Légy oázisom, hová visszatérek,
mi mindig visszahív, bárhol is vagyok,
s csillapít, hogyha ezer fokon égek.

Születnek bennem, majd meghalnak dalok,
de hozzád szól minden szerelmes ének,
s minden gyönyörű szót, lám, neked adok.

Verset játszom - Bájoló

verset játszom
rímes vagyok
nyelved alá
kunkorodok
akár a méz
körbefolylak
verslábamon
elringatlak

pörög a szóm
csavarodik
szíved alá
jambusodik
szótagszámról
leolvashatsz
rímelhetsz rám
hogyha akarsz

hallgass engem
verset játszom
lejátszhatsz egy
grafománon
belebúgok
szép szívedbe
s múzsám leszel
mindörökre

Elvesztem

Hagyj repülni,
s messzi földről is visszatérek hozzád.
Ha vergődve is: elhagynálak,
hogyha szárnyamat levágnád.

Csábít a tér,
hisz száz meg száz út csodája előttem.
Vagyok, akár égen a sólyom –
hiszen szabadnak születtem.

Hagyj álmodni,
s terólad szövöm majd minden álmomat.
Nem rabol el már semmi éjjel,
semmilyen kósza gondolat.

Repülhetnék,
de fogva tart örökké a két szemed.
Elvesztem bennük, onnan nézlek –
szívem is már belőled szeret.

Felderengő emlék

Rideg-szép jégvirágot szült a hajnal,

fájdalomkönnye az ablakra fagyott.

Még küzd a tél, ujjával lelkembe mar,

a Nap ígér csak tündöklőbb holnapot.

Pucér fák közt meztelen-sivár a föld,

ég felé tárt ág sír jeges cseppeket.

Gyökerek alján titkon ébred a zöld,

megáll az idő a dermedt táj felett.

Mintha minden várna, oly’ moccanatlan,

a hideg kéken feszül meg az égen.

Szívemhez bújik egy emlék - puha paplan -,

s melegít tavaszig, mint egykor, régen.

Altatódal

gyere dúdolok neked
tedd csak vállamra fejed
hallga hallga halld a szél
ott az erdőn mint beszél

gyere dúdolok neked
két kezemben két kezed
hallga hallga halld a fát
hogy susog tengernyi ág

gyere dúdolok neked
hunyd le szépen két szemed
hallga hallga halld a Hold
fönn az égen mit dalolt

gyere dúdolok neked
együtt alszom el veled
hallga hallga halld a csönd
búcsúzóul rád köszönt

gyere dúdolok neked
átölelem szívedet
hallga hallga halld az est
dúdolómból álmot fest

hallga hallga csittre csitt
tündér jött és messze vitt
hallga hallga halld szívem
elringat az egy ütem

Névmások

téged beléd rólad
hozzád feléd nálad
névmások ezrével
vetem meg az ágyad

szemed hajad kezed
testedben az erek
ránc a homlokodon
sóhajtásod leszek

mindig most és hamar
ég a vágy és akar
bőröd a bőrömön
forró vihart kavar

engem belém rólam
hozzám felém nálam
névmások ezrével
gyújtod fel a vágyam

*3. vsz. 2014-ben lett módosítva

Már akkor is... (kisfiamhoz)

Mikor csak gondolat voltál,
majd szüntelen lázas akarat,
mikor még nem tudhattam,
hallom-e valaha hangodat,
már akkor is…

Mikor édes bizonyság lettél,
aprócska ugyan, de igaz,
mikor szívem alatt magad
voltál minden napban a vigasz,
már akkor is…

Mikor testem átformáltad
kedved s akaratod szerint,
mikor még nem tudhattad,
milyen lesz neked majd idekint,
már akkor is…

Mikor akaratlan osztoztál
velem örömben, bánatban,
mikor elindultál felém
egy nap várva várt váratlan
már akkor is…
 
már akkor is
nagyon
szerettelek

Éjmély

puha hó hullik
csak a csend hallik
csupa csipkében
bokor, ág alszik

puha ágy szusszan
hold az ablakban
csuda dolgokról
tavaszt álmodtam

csak a szív dobban
semmi sem moccan
téli éjmélyben
havazik halkan

Suta szavak

Kopott szavakon, elrongyolódott
rímeken, régi, unott frázisokon át,
bukdácsolva keresem egyenként
a betűket, mik hozzád vezetnek.
De hiába gömbölyítem az ó-kat,
az ő-ket, hagyom el, vagy teszem ki
a vesszőket, mindegyre kicsúsznak
tollam alól a selyemfényű szavak.
Mikor a tekintet vak, s a száj csak
néma, határozott vonal, akkor
a tinta, mint végenincs fonal, képes 
teleszőni a gondolat hófehér vásznát,
a betűre sóvár, telhetetlen papírt.
S talán adhat a bajra némi gyógyírt
egy suta, elkoptatott "szeretlek",
tán e szó még valamit jelenthet
így leírva, pőrén és kendőzetlenül.

[... magamat sem lelem...]

Csak kicsit szeress!

Csak úgy, hogy érezzem,

nem hiába lélegzem,

nem hiába kel fel a nap

(látod, a tavasz is elmarad).

Lássam szemedben a régi lángot

(hogy lobogott!), s benne

magam, s azt az örök álmot,

hogy majd mi megmutatjuk,

meg a világnak, együtt leszünk

míg hajnalok az égre hágnak,

míg lüktet bennünk ez a

konok élet, míg csak fájni

tud itt bent a lélek.

  Csak kicsit szeress,

hisz látod, félek: egyszer

az átkos mindennapok

majd elrabolnak tőlem,

eltűnsz, és majd magamat

sem lelem ebben a

zűrzavaros, szerelmetlen

világban.

  Csak kicsit szeress,

csak annyira, hogy kettőnket

egyszívünkben lássam.