Költőt szeress

Ha szeretni vágysz, csak költőt szeress,

hisz’ nyelve alól indul útjára

a lassan, lustán nyújtózó tavasz,

költőt szeress, legyen bármily komisz,

megátalkodott, olykor tán hamis,

amit papírra vet, az mind igaz.

Költőt szeress, ki a forró nyárban

fuldokló várost is szereti, de

szavak záporával enyhíti neked,

s ha ősz jön, a méla, borús napok

mögött látja és eléd teríti

az augusztusokból szőtt fényeket.

Ha szíved üres, ha rég tanyát vert

benned a tél, hát csak költőt szeress,

és átvirágzik beléd a lelke,

s ha költőt nem szerethetsz, múzsa légy,

hiszen szíve mélyén minden költő

valakinek egyszer múzsa lenne.

Mégse, mégis

Tudod, anya, mióta elvesztettelek,

azóta még jobban gyűlölöm a telet,

és a nyár bennem éppen úgy virágzik ki,

ahogy nálad jobban nem szerette senki.

Tavasz van, mosolyod áttöri az eget,

kertem fölül menekülnek a fellegek,

s nem láthatlak mégse, tán túl erős a fény,

mégis életre kelt egy apró költemény.

Zsendülés

Tavasz van. És versek sarjadnak a földből,

a téltől magzatpózba dermedt verssorok.

A szokatlan, tűhegyes kikeletfény bántja

még a csöndesen vajúdó gondolatot.

Dér lepte homlokú, kisded költemények

sírnak fel, hangjuk illanó melódia.

Magához öleli kincseit a lélek,

hogy majd legyen mit magából adnia.