Áprilisi elégia

Vajon merre vagytok éppen, ti drágák?
Hová fújt benneteket e megcsöndesült tavasz,
mi emléketekre eső áztatta,
gyönge hársvirágot havaz…?
Úgy hiszem, mert úgy akarom hinni,
közelebb vagytok, sokkal közelebb most,
mint a szürke ég, mert kell nektek egy fénynyalábnyi
napsárga menedék. Úgy kell, pont úgy,
mint nekem, ezen a csöndesen
szemerkélő szombaton.

Mert én bármikor felidézem a nappali hatalmas
ablakát, s a délutáni fény játékát a régi íróasztalon.
És a falióra déli bimbamját is ezerszer
visszaálmodom, akárcsak nagymama
almáspitéjének feledhetetlen fahéjillatát.
Ma én is azt sütöttem.
S a házat képek száza, ezre járja át,
egykori életem apró dirib-darabjai,
mikből bármikor s bárahányszor
össze tudlak rakni titeket.

Mint most, mikor odakint az eső csepereg,
én mégis széles napfénypászmába
képzelem az arcotok, oly erővel és akarással,
hogy végül megadja magát a Nap,
s a felhők mögül kiragyog.