Híd

Magasra csapó hullámaim 
elcsitulnak egyre apadó kedveden,
s belső harcaid
oly váratlan buknak a felszínre,
ahogy az elbágyadt Duna felfedi
a Ferenc József híd rozsdamarta,
vén sziluettjét.

De lásd be, én vagyok a reggeled 
és én vagyok minden estéd,
s bánatod szürke habját
is az én lelkem issza be,
hisz' te vagy a világom közepe
a mindennapok sekély,
ezerszer járt partjain.

Ezért hát sírj, ha sírni kell,
vagy dühöngj, ha másra nincs erőd,
csak vigyázz, hogy engem ne sodorjon el
a benned növekvő félelem attól,
mit az elme felfogni képtelen.
Én vagyok a híd a víz felett
és ha kell, odalenn,
hogyha a partot egyszer csak
a távolba veszni látod.

Hamvak

A szél sodorta el egyikük hamvait, 
a másikét szép Dunánk ringatta távol.
Míg sok régi szerettem temetőbe vitt,
kettejük mécsese énbennem világol.

Egyszerű fohász

Tehozzád szólok, habár nem érdemlem,
mert hitem voltaképp rém hiteltelen,
hisz ha hívlak, az mindig önös érdek,
és lám, most megint csak magamnak kérek.

Add, hogy bírja az elviselhetetlent
és földre gyűrje a legyőzhetetlent,
hogy elviselje a kibírhatatlant
és eltűrje az elfogadhatatlant,
hogy kiállja mindazt, amit nem lehet...
Könnyítsd meg vállán a roppant terheket.

És adj nekem odaadó türelmet, 
reményt, hogy tán elér ez az üzenet,
add, hogy higgyek akkor is, ha nincs miben,
és úgy szeressem őt, mint még senki sem.

Rozé ősz

Olyan az ősz, mint egy pohár rozé:
elsőre éteri és fáradtrózsaszín,
aztán ahogy megy november felé,
lassan imbolyogni kezd gyönge lábain,

és elnehezül, akár a mámor,
mi sokáig kacag, míg végül elázik,
s belealszik apránként a télbe,
hogy bódulatban tartson minket tavaszig.