Elmegy ez az év is. Csak úgy elsétál.
Elsétál hetykén és pofátlanul.
Csak eddig rohant,
csak eddig volt neki sürgős.
És az ember végtelenül hülye hős,
sose tanul, csak fut vele, együtt a napokkal,
mindent jó előre megtervez és lefoglal,
persze mosolyogva, harminckét foggal,
hogy időben és pont akkor
és pont ott legyen,
míg percnyi élete úgy libeg,
oly esendőn, akár őszi levél
törékeny ághegyen.
Ha volna varázsköpenyem,
éjfélkor simán magamra ölteném,
hogy elbújtasson, mint szerzőt
a legapróbb költemény,
vagy elillanjak, akár pezsgőből a
megrészegült, habkönnyű buborék.
Ha lehetne, mikor a tizenkettőt elüti
az óra, egyszer csak sehol se volnék,
hogy ne fájjon úgy,
mikor a lelkes kismutató utoléri,
s hátba veri a kissé már
szenilis és reszketeg öreget.
Éjfélkor világgá megyek,
vagy mindenkit egyenként szívemre ölelek.
Nincs más opció.
2018. december 29., szombat
2018. december 19., szerda
Betöltetlen terek
Ahogy
telnek az évek, lassan belerázódunk.
Megtanuljuk,
hogy van, akivel hiába számolunk,
elfogadjuk,
hogy a Szenteste szent,
és
csak magunk vagyunk,
aztán
mi megyünk hozzájuk,
és
ők jönnek hozzánk,
de
Hozzátok, Tihozzátok már sose,
egyetlenegyszer se,
hogy
abban a lakásban már
más
asztal van, s azon a más asztalon
idegenek
forró, karácsonyi levese.
Idővel
megszokjuk, hogy ebéd után
mindig
kettővel kevesebbet kell mosogatni,
hogy
bármennyi a süti,
mindig
marad belőle valamennyi,
hogy
bármelyikünk fája alatt állunk,
nagyobb
és valahogy hűvösebb lett a tér.
és
hogy lehet fekete vagy hófehér a tél,
az
ajándéklistán már két névvel
kevesebb
szerepel.
Önzőn,
egymást követve mentetek el,
s
mi apránként beleszokunk a nélkületek-karácsonyok
tompa
fájdalmába,
ami
olyan, mint havazás előtti fejfájás –
alig
észrevehető, de ott van és nem ereszt.
S
azt hisszük, egyszer majd más lesz,
elmúlik,
elkopik, elfogy, akár a bejgli.
De
valójában tudjuk, sose lesz más.
Mert
ott lüktet az ünnep mélyén a sajgás,
s
hogy vannak terek, mik zárványokká
lesznek,
s
úgy maradnak.
Betöltetlenek.
2018. december 13., csütörtök
Mindeközben
Én már akkor
is unom a telet,
mikor még ki
se kerekedett,
s az
aszottsovány napok csontjain
úgy feszül a
remény, mint az ín.
Sötétben
buszoznak a reggelek,
a délutánok
korán fekszenek,
míg az
utcákon hömpölygő tömeg
elsodorja a
legszebb ünnepet.
Pedig ha
megállnánk kicsit csöndben,
észrevennénk,
hogy mindeközben
megágyaznak
a várakozásnak
a földre
hullott angyalszárnyak.
2018. november 25., vasárnap
Magamkeringető
Egykéthár, egykéthár,
tegnap még alig jár,
egykéthár, egykéthár,
fiú volt, férfi már,
egykéthár, egykéthár,
kering a nagy naptár,
egykéthár, egykéthár,
csodaszép szembogár,
egykéthár, egykéthár,
alig jött, menne már,
egykéthár, egykéthár,
forog egy táncospár,
egykéthár, egykéthár,
suhanó kismadár,
egykéthár, egykéthár,
homályos szemhatár,
egykéthár, egykéthár,
a gyermek csapodár,
egykéthár, egykéthár,
maholnap messze jár,
egykéthár, egykéthár,
az élet tánctanár,
egykéthár, egykéthár,
ne sírj, te nagy szamár.
tegnap még alig jár,
egykéthár, egykéthár,
fiú volt, férfi már,
egykéthár, egykéthár,
kering a nagy naptár,
egykéthár, egykéthár,
csodaszép szembogár,
egykéthár, egykéthár,
alig jött, menne már,
egykéthár, egykéthár,
forog egy táncospár,
egykéthár, egykéthár,
suhanó kismadár,
egykéthár, egykéthár,
homályos szemhatár,
egykéthár, egykéthár,
a gyermek csapodár,
egykéthár, egykéthár,
maholnap messze jár,
egykéthár, egykéthár,
az élet tánctanár,
egykéthár, egykéthár,
ne sírj, te nagy szamár.
2018. november 11., vasárnap
Senki, sehol, semmikor
Jó
lenne egy átlagos novemberi hétfőn
csak
úgy elbújni a reggeli ködben,
s
feloldódni benne, mint kávéban
az
apró édesítőbogyó.
Hétfőnként
egyszerűen nem lenni volna jó.
Vagy
létezni,
de
csak úgy láthatatlanul,
s
kívülállóként szemlélni a percek néma
szitálását
a váratlan leszálló este
fekete-fehér,
lassított felvételén.
Víz
alá kéne merülni hét elején,
s
péntek délután bukni csak felszínre,
valamikor
egy hirtelen ránk melegedett
májusi
napon
-
lehetne mondjuk rögtön a Balaton –
s
addig csak úszni odalent,
álmos
halak közt elveszve a gondolattalan,
unott
– és végtelenül békés közegben.
Hétfő
van, november,
s
én el akarok tűnni végleg a betűrengetegben,
mint
születő vers elől
az
újra és újra visszatörölt sor.
Ha
írok, nem látszom.
Nem
is lélegzem.
Senki
vagyok, sehol és semmikor.
2018. november 3., szombat
Színek, fények, árnyak
Száz napsugárból csokrot köt nekem,
s körbeudvarol a novemberi ég.
Oly kék, hogy szinte el is feledem,
hogy ablakomban még mindig mécses ég.
Fent és lent közt sután botorkálok,
fáj az emlékek színe, fénye, árnya.
Maholnap ellobbannak a lángok,
s a Csendek Napját elnyeli a lárma.
Vizespohárban arany krizantém,
hervadó tetem, temetővirág.
Apám-anyám magamra ölelném.
Csodaősz van - és kőnehéz árvaság.
s körbeudvarol a novemberi ég.
Oly kék, hogy szinte el is feledem,
hogy ablakomban még mindig mécses ég.
Fent és lent közt sután botorkálok,
fáj az emlékek színe, fénye, árnya.
Maholnap ellobbannak a lángok,
s a Csendek Napját elnyeli a lárma.
Vizespohárban arany krizantém,
hervadó tetem, temetővirág.
Apám-anyám magamra ölelném.
Csodaősz van - és kőnehéz árvaság.
2018. október 31., szerda
Híd
Magasra csapó hullámaim
elcsitulnak egyre apadó kedveden,
s belső harcaid
oly váratlan buknak a felszínre,
ahogy az elbágyadt Duna felfedi
a Ferenc József híd rozsdamarta,
vén sziluettjét.
De lásd be, én vagyok a reggeled
és én vagyok minden estéd,
s bánatod szürke habját
is az én lelkem issza be,
hisz' te vagy a világom közepe
a mindennapok sekély,
ezerszer járt partjain.
Ezért hát sírj, ha sírni kell,
vagy dühöngj, ha másra nincs erőd,
csak vigyázz, hogy engem ne sodorjon el
a benned növekvő félelem attól,
mit az elme felfogni képtelen.
Én vagyok a híd a víz felett
és ha kell, odalenn,
hogyha a partot egyszer csak
a távolba veszni látod.
elcsitulnak egyre apadó kedveden,
s belső harcaid
oly váratlan buknak a felszínre,
ahogy az elbágyadt Duna felfedi
a Ferenc József híd rozsdamarta,
vén sziluettjét.
De lásd be, én vagyok a reggeled
és én vagyok minden estéd,
s bánatod szürke habját
is az én lelkem issza be,
hisz' te vagy a világom közepe
a mindennapok sekély,
ezerszer járt partjain.
Ezért hát sírj, ha sírni kell,
vagy dühöngj, ha másra nincs erőd,
csak vigyázz, hogy engem ne sodorjon el
a benned növekvő félelem attól,
mit az elme felfogni képtelen.
Én vagyok a híd a víz felett
és ha kell, odalenn,
hogyha a partot egyszer csak
a távolba veszni látod.
2018. október 27., szombat
Hamvak
A szél sodorta el egyikük hamvait,
a másikét szép Dunánk ringatta távol.
Míg sok régi szerettem temetőbe vitt,
kettejük mécsese énbennem világol.
a másikét szép Dunánk ringatta távol.
Míg sok régi szerettem temetőbe vitt,
kettejük mécsese énbennem világol.
2018. október 22., hétfő
Egyszerű fohász
Tehozzád szólok, habár nem érdemlem,
mert hitem voltaképp rém hiteltelen,
hisz ha hívlak, az mindig önös érdek,
és lám, most megint csak magamnak kérek.
Add, hogy bírja az elviselhetetlent
és földre gyűrje a legyőzhetetlent,
hogy elviselje a kibírhatatlant
és eltűrje az elfogadhatatlant,
hogy kiállja mindazt, amit nem lehet...
Könnyítsd meg vállán a roppant terheket.
És adj nekem odaadó türelmet,
reményt, hogy tán elér ez az üzenet,
add, hogy higgyek akkor is, ha nincs miben,
és úgy szeressem őt, mint még senki sem.
mert hitem voltaképp rém hiteltelen,
hisz ha hívlak, az mindig önös érdek,
és lám, most megint csak magamnak kérek.
Add, hogy bírja az elviselhetetlent
és földre gyűrje a legyőzhetetlent,
hogy elviselje a kibírhatatlant
és eltűrje az elfogadhatatlant,
hogy kiállja mindazt, amit nem lehet...
Könnyítsd meg vállán a roppant terheket.
És adj nekem odaadó türelmet,
reményt, hogy tán elér ez az üzenet,
add, hogy higgyek akkor is, ha nincs miben,
és úgy szeressem őt, mint még senki sem.
2018. október 21., vasárnap
Rozé ősz
Olyan az ősz, mint egy pohár rozé:
elsőre éteri és fáradtrózsaszín,
aztán ahogy megy november felé,
lassan imbolyogni kezd gyönge lábain,
és elnehezül, akár a mámor,
mi sokáig kacag, míg végül elázik,
s belealszik apránként a télbe,
hogy bódulatban tartson minket tavaszig.
elsőre éteri és fáradtrózsaszín,
aztán ahogy megy november felé,
lassan imbolyogni kezd gyönge lábain,
és elnehezül, akár a mámor,
mi sokáig kacag, míg végül elázik,
s belealszik apránként a télbe,
hogy bódulatban tartson minket tavaszig.
2018. szeptember 25., kedd
Meteorit
Elkapsz egy hullócsillagot és zsebre vágod,
hogy ezt a rég vágyott kincset meg ne lássa senki,
nem tudod, hogy rég kihunyt már, mi hozzád elért,
s csak illúziót markolsz, mint annyi más mindenki.
hogy ezt a rég vágyott kincset meg ne lássa senki,
nem tudod, hogy rég kihunyt már, mi hozzád elért,
s csak illúziót markolsz, mint annyi más mindenki.
2018. szeptember 21., péntek
Ősszel a vers
Utolsó nap az idei nyárból,
és én, bolond napsugárfertőzött,
csupán elmúlni vágyom a tájjal
két földre hulló falevél között.
Borút és esőt ígér a holnap,
ronggyá lesz a nyár napszítta vászna,
s privát világom egész tavaszig
ugyanazt a lassú számot játssza.
Nincs számomra varázs-medicina,
s bár balzsam a szó - most nem lesz elég.
Ősszel a vers is csak lélek-lárma,
nem enyhet adó, édes menedék.
és én, bolond napsugárfertőzött,
csupán elmúlni vágyom a tájjal
két földre hulló falevél között.
Borút és esőt ígér a holnap,
ronggyá lesz a nyár napszítta vászna,
s privát világom egész tavaszig
ugyanazt a lassú számot játssza.
Nincs számomra varázs-medicina,
s bár balzsam a szó - most nem lesz elég.
Ősszel a vers is csak lélek-lárma,
nem enyhet adó, édes menedék.
2018. szeptember 19., szerda
Majdnem parafrázis
Jó pár éve szeptemberben...
Melyik év volt? Elfeledtem -
kacat
adat,
épp e napon megszülettem,
s azóta se értem tetten,
időm
midőn
lop meg engem minden évben,
s rajzolja át tükörképem -
kemény
e tény.
Harminc fölött elborzadtam,
atyaég, az mindjárt hatvan!
Tik-tak,
tik-tak.
Aztán mire észbekaptam,
negyven gyertyát elfújhattam -
"csodás"
szokás.
Mikor pedig ötven lettem,
álltam ottan meglepetten:
Öt iksz...
Ez fix?
Azóta meg mit se számít,
boldogan számolok százig,
egye
fene!
Melyik év volt? Elfeledtem -
kacat
adat,
épp e napon megszülettem,
s azóta se értem tetten,
időm
midőn
lop meg engem minden évben,
s rajzolja át tükörképem -
kemény
e tény.
Harminc fölött elborzadtam,
atyaég, az mindjárt hatvan!
Tik-tak,
tik-tak.
Aztán mire észbekaptam,
negyven gyertyát elfújhattam -
"csodás"
szokás.
Mikor pedig ötven lettem,
álltam ottan meglepetten:
Öt iksz...
Ez fix?
Azóta meg mit se számít,
boldogan számolok százig,
egye
fene!
2018. szeptember 10., hétfő
Úton Velencébe
Hegymamutok
őrizte, kanyargó tájon visz
a
busz álmaim nyüzsgő városa felé,
sosem
látott szerelmem, Velence vár, hisz'
tudja,
bolond szívem már régesrég övé.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)