Szökevény karácsony

Lám, hiába szorítottam magamhoz,
karjaim közül idén is elillant
az ünnep. A holnap csörgő szarkái
máris vállamra ültek, és zajgásuk
lassan felébreszti bennem az új év
szendergő napjait. A fán a csúcsdísz
már csálé kicsit, mintha azt üzenné:
menne, s maradna; és az ágak közé
simult, cifra angyalhaj ezüstjét is
megszelídíti a kihunyó gyertyaláng.
 
Lám, hiába szorítottam magamhoz,
az ünnep idén is megszökött. Pedig
de jó volt elsimulni két, jó meleg
tenyere között, s belefeledkezni
családba, a sütemény illatába;
csak bámulni fel a fára, akár a
gyermekek. De apránként az összes
tűlevél elpereg, polcra kerül az
óév, s a meghitt perceket nem őrzi,
csupán néhány csepp borostyánszín gyanta.

Mintha vihar jönne

Ma jó volna kicsit messze menni
- nem örökre, elég egy kiskabát -,
csak pár üres órát zsebre tenni,
s úgy futni járatlan utakon át.

Elveszni, mint kit nem is keresnek,
csak áttűnni titkon, mint őszbe a nyár.
Csuklómon - tik-tak - vernek a percek,
indulnom kéne, mert valami vár.
 
Ma közel a távol, megérintem,
s lábamhoz ülnek sosem járt helyek,
egyikük máris fogja a kezem,
lehet, egy pár napra vele megyek.
 
Hívnak a messzik, a holnemvoltak,
ma zavar a máskor jól eső csönd,
még ma jöjjön el hozzám a holnap,
kicsi és szűkös most nekem a Föld.
 
Ma olyan, mintha nagy vihar jönne,
vajúdó ég alatt rohan a szél.
Kitárt karokkal állok elébe,
vigyen el messze - ha hazakísér.

Időjós

Akár időjós, figyelem az eget,
jön-e nekem-kedvező, vad vihar.
A távol fekete felhőket terelget,
céda Napom hol be-, hol kitakar.

Elúsznak fejem felett az orkánok,
csak csöndes eső áztatja ruhám,
pedig én egyre jégverésre várok,
s hogy villámok ezre csapjon le rám.
 
Mosson a földbe haragja az égnek,
száz felbőszült ciklon szakítson szét!
Tán felmagzik bennem újra az ének,
s hoz még virágot e kiszáradt rét.

Gondolataszály

Lassan visszasírom színeit az ősznek,
mert megihlettek, mint tájfestőt az őzek,
ahogy a tisztáson riadtan megállnak,
majd elnyelik őket az erdei árnyak.

És évről évre szóra bírtak a telek,
a magamra húzott, didergő reggelek,
s a decemberi éj kútmély sötétkékjét
láthatatlan lények verssorokra tépték.
 
Most nyár jön, forró és gondolataszályos,
bilincsbe ver, akár levegőt a város,
s a hajnali szél hűvöse hordja szerteszét
százszor megírt mondatok ördögszekerét.

Túlragozott négy sor

Én már nem lehetek meztelenebb ennél -
az évek során csontig vetkőztem Neked.
Hogyha olykor puhán két karodba vennél,
tán fel is sebezném elfelejtett kezed.

Elfelejtett kezed tán fel is sebezném,
hogyha két karodba vennél olykor puhán.
Vetkőztem Neked - csontig - az évek során,
meztelenebb ennél már nem lehetek én.

Két karodba hogyha puhán vennél olykor,
fel is sebezném tán kezed. Elfelejtett!
Csontig az évek során Neked vetkőztem.
Ennél én már nem lehetek meztelenebb.

Hiábavaló vers

Ki kéne írnom magamból a csöndet,
a garatomban fuldokló szavakat,
azt a csöndet, ahogy csak a vers hallgat.
Profi gyilkos - lassan, hangtalan öl meg.

Mint az adagolt arzén, észrevétlen,
fájni se fáj, csak apránként felzabál.
Minden szószegett nap újabb kis halál.
Csitt! Úgyse hiszek semmi érvelésben.

Parfümcsinálók

Parfümteremtők, balgák, dobjátok el
a gonddal tervezett, csinos fiolákat!
Ha éreznétek, ahogy az orgona-
illat nekidől házunk oldalának,
vagy hogy az alkonyat összes fűszere
mint furakszik be az ablakréseken,
s titkon, megzavarva fontos dolgaim,
nyakamba csókol vad-szenvedélyesen!

Parfümcsinálók, ha bírnátok a kert
meg-megújuló misztériumát,
ha tudnátok, milyen, ha zihál a fű,
és kivirulnak a bájos violák,
.. ha ismernétek az est aromáját,
vagy az éjbe szálló buja földszagot...!
...Tán üvegbe zárnátok a nyarat is,
ha engedném, hogy mindent ellopjatok.

Szótlanok

Kevés dolog bír szóra mostanában.
Odakint harsány viráglobogás van,
de nem gyúlt bennem tavasz, ahogy máskor.
..... És nem múlik a tél vén cseresznyefánkról.

Akár a gyász: fekete és hallgatag,
pőre testén nem ülnek meg madarak.
Csak áll bénultan, sorsapecsételten.
..... Néma kívánsága: temessék egy versben.

Újrahasznosított felismerés

Nekem a toll, papír. Másnak a hegedű,
a véső, a korong, a tus vagy az ecset
a társ, a szerelem. A tétel egyszerű:
ha szereted, se biztos, hogy viszontszeret.

Komorkeserű

Az árokban elárvult, kopott hegedű,
a benne rekedt dallam rémes együgyű -
valami érzésről. Azt mondják, gyönyörű.
A húrok közt, mint síron, tanyát ver a fű.

Tanuld meg az arcom

Tanuld meg, kedvesem, tanuld meg az arcom.
Orromnak ívét, s a pírt a járomcsonton,
ismerd meg az összes átkos szarkalábat,
homlokom ráncait, amint gondot járnak,
szemhéjam nehezét, ha leszáll az est,
s az árnyat, mit az éj szemem köré fest.
Rejtsd magadba a mosolyt ajkam szegletén,
ahogy halántékomon megbillen a fény,
állam, mint rátartin, csökönyösen tartom...
Tanuld meg, kedves, és őrizd meg az arcom.

Utcadal

Járdavacsora, kenyér, múlt keddi penész,
ritmust kopog az éhség a borosüvegen,
a sarkon slágert gajdol egy utcazenész,
ingén kaktuszpálma – kissé rendszeridegen.

Ember, lassan nem lesz se téma, se hír,
ha csupán tengődsz – a tartós siker a halál.
Valaki sorsodból egyszer dallamot ír,
és egy kosár apró majd posztumusz megtalál.

Seveledsenélküled

Tudod, drágám, amikor éppen seveled,
akkor hátamra kapnám a fél ingatlant,
meg némi ingót - néhány könyvet, egy paplant -,
és persze, nem hagynám nálad a gyereket.

Aztán megérzem azt a csonka holnapot,
és kevés lesz az egész is, nemhogy a fél.
Éjjel lerúgnám a dunyhát, és... kellenél.
Légy velem, amikor senélküled vagyok.

Közjáték - vonaton

Utazom, alattam zötyköl a vonat,
csizmámról békésen olvad a latyak.
Nézem a tájat, mészfehér és fahéj,
kezemben szendvics, jókora karéj.

Bóbiskol a szomszéd, belém könyököl,
halszagot áraszt és barackot fütyöl.
Szája szélén nyálhab, édes az álma,
konok a kalauz - ébredés, dráma.
 
Zsebből laposüveg, ám sehol a jegy,
"Vagy fizet, vagy leszáll" - szól az egyszeregy.
Irány a resti, kis asztallal, székkel.
Sejtem, ma is csak két felest ebédel.

Álmatlan éj

Összekarcolt asztallap a város,
fölötte álmosan könyököl a tél.
Az este, a jó öreg kocsmáros,
unásig hallgatott sztorikat mesél.

Se eleje, se vége a mának -
két állomás között elakadt vonat.
Latyakba lépnek fahéjszín árnyak,
némák az utcák, akár a gondolat.
 
Ilyenkor barackot kéne enni,
vagy frissen sült, forró tengeri halat,
habos fürdővízben elmerülni -
tán kibillenne a bénult pillanat.
 
Hallani, mint nő a mész a csontban,
folyékony üvegként nyúlik a csend.
Egy álom az ablakomnak koccan,
s a hó éjféltájt újra szitálni kezd.

Súgás a fecskéknek

Tegnapról mára annyi-annyi hó esett,
egészben elnyelte, felfalta a telet.
Súgok a fecskéknek: "Nincs sehol, jöhettek!"
Öklömbe haldokló hópelyheket rejtek.

Üzenet a lét pereméről

Ó, Uram, én már rég nem nyújtózkodom,
s elférek bármi' kurta takaró alatt.
Jövő nem aggaszt, míg jut néhány falat,
beérem a mával is itt, a betonon.

Engem ne félts, velem jóban van a tél,
s vigyáznak rám a szociális angyalok.
Őket szánd, kikre a magány ráfagyott,
pedig volt holnapjuk és felettük fedél.
 
Értük sírj, ott, a fűtetlen szobákban,
kiknek soha többé nem fáj a január.
Mondd, Uram, ki segítsen rajtuk, ha már
Te sem találsz rájuk kicsivel korábban?

Szilveszteri leltár

Már csak pár óra, és elfut ez az év is –

ideje hát lajstromba venni, mit adott.

Sose nézz hátra, tartja a fáma, mégis:

muszáj megőrizni néhány szép tegnapot.

Mert nélkülük csak úgy elfolyik az élet,

mint gyermekkézből a játszótér homokja,

bár megsárgulnak, de mesélnek a képek,

ha eltesszük őket, mikor üt az óra.

Én továbbviszem Londont és a bécsi utat,

a verszenét Győrből, a Szalajka csendjét,

az útjelzőt, ami Noszvaj felé mutat,

és az alkonyt, amint Kapolcsra épp beért.

És a Könyvet, amin ott díszlik a nevem,

s bírhatom a halhatatlanság látszatát,

a verseket, mi el nem múló szerelem,

és hogy idén is annyiszor öleltek át.

Nos, mindent összevetve, nem panaszkodom,

az elmúlt rosszat pedig számba nem veszem.

Ha összeborul az órán a két rokon,

egy boldog holnapra koccintanak velem.