Hatalom

Nehezen lélegzik, mint akinek
hófelhők lepték el a mellkasát,
s hiába viszem két tenyeremben
neki a Napot, nem engedi át.
 
Elszántan, némán szoktatja magát
egy új, mégis ismerős közeghez,
csak eltűri szívós törődésem,
ami oly rég az ágyához szögez.
 
Befelé néz, szemét se nyitja rám,
egyre hívják a tornyos fellegek,
s én bőre alól, csontjai közül,
tépek ki még belőle verseket.