2004. december 30., csütörtök

Zuhanok

Árnyékok közt élek,
árnyék vagyok magam is.
Gondolatom szabadsága
sötétből a fényre visz.

Elhagyom a földet,
kiszakítom magamat.
Messze mennék, de szárnyaim
megégnek a Nap alatt.

Vergődésem nézik
távolból a holnapok.
Nem mozdulnak, nem intenek...
Vérző szívvel zuhanok.

2004. december 28., kedd

Így történt

Szelíd fények égtek szemedben,
s én beléjük feledkezetten
tűnődtem, miféle Éden lehet
szíved nekem termő kertjében.
S mint régi fényképen,
kimerevítetten él bennem
egy édes perc, midőn
elmerültünk kéz a kézben,
csendes beszélgetésben,
s észre sem vettük, mint
tűnik el köröttünk tér s idő,
ezernyi perc mint röppen el,
miként lesz csöppé a végtelen -
s ekkor, e gyöngyfényű percben
ért el minket, s ölelt keblére
gyöngéden a szerelem.

2004. december 27., hétfő

Monoton dal

Mindig futunk valami elől,
valaki mindig utunkba áll,
mindig várnak valahol minket,
valaki mindig csodára vár.

Mindig kapunk egy újabb esélyt,
valaki mindig sakk-mattot ad,
mindig felvesz egy jó fej sofőr,
valaki mindig az út szélén hagy.

Mindig nyílik bennünk egy ajtó,
valaki mindig magába zár,
mindig lesz, ki elhagy egy csókért,
valaki mindig a sarkunkba’ jár.

Mindig akad nekünk is jó szó,
valaki mindig átkot szór ránk,
mindig lesz, ki hűvösre tenne,
valakit mindig perzsel a láng.

Mindig futunk valami felé,
valaki mindig lebeszél majd.
Mindig várunk egy újabb hajót,
valami mindig maradni tart.

2004. december 8., szerda

Lennék

Lennék konok télben
felhők mögött bújó,
sápadt napkorong,
lennék neked a hit,
hogy a föld holnap is
ugyanígy forog.

Lennék foszló avar

mélyén szunnyadó,
fűszagú élet,
lennék zúgó árban
messze-messzehangzó,
angyali ének.

Lennék gyönge testben

zakatoló, dacos,
reményteli szív,
lennék döbbent csendben
határozott hang,
mi életre hív.

Lennék csöppnyi béke
,
két durva szó között
egy halk bocsánat,
lennék a szerelem,
mi melegen tartja
a hitvesi ágyat.

Lennék a halálban

szelíd, elbocsátó,
elengedő kéz,
s lennék az életben
az örökké való,
megmaradó rész.

2004. november 28., vasárnap

Átálmodom magam

Hegyomlás szavak zuhannak rám,
összetört lelkem sebeit nyalogatja.
Nyüszítve álmodom a földre a Holdat.
Fénye hideg, de palástjával óvón betakargat.
Rideg, távoli szirtről tekint rám a jövő.
Csak délibáb volt, mit kéklő hegyek
ölelte azúr tengerszemnek néztem.
Magamba bújnék vádló tekinteted elől,
hogy ne lássam boldogtalan
tükörképem szemed íriszében.
Messze futnék a mából.
Suhogó szavaid zápora alatt
elültetném a földbe magamat,
s egy másik időben tán kedvedre
nőnék tökéletesre, mint a rózsa,
mely nemesebb tőről fakadt.
Hiába lázadok hibáim ellen,
jönnek velem, mint undok tövisek.
Átálmodom magam egy valótlan világba,
ott talán még neked is jó lehetek.

2004. november 25., csütörtök

Kiszakítva

Fellobbansz bennem,
mint kialvóban lévő kanóc,
mit megsimogat
egy apró,
váratlan fuvalom.
Szememben táncolsz,
majd könnyű csókod
hagyod meztelen,
reszkető vállamon.
Édes vágy ébred
ölemben,
mint csöppenő méz
olvadok gyöngyöző
tested köré,
s a vágy ereje
kiszakít a térből,
valahová a
végtelen
fölé.

2004. november 24., szerda

Télelő

Aranyló nyárba álmodja magát 
a házfalakra dermedt novemberi nap,
a rosszkedvű szél szitkozódva száguld,
dühében ártatlan felhőkbe harap.

Mezítelen faágak, mint görcsbe rándult ujjak 
görbülnek sírva a fagykék magasba,
szakadt háztetőkön cserepek reszketnek 
kiszolgáltatottan, sorsukra maradva. 

S ahogy átszeli a várost a vihar,
felszegett fejjel jár nyomában a tél,
konok pillantása dermesztő éjszakák,
fagymarta reggelek csendjéről mesél.

Most még révülten zakatol a város, 
a szél süvít hozzá - monoton moraj -,
csonttá fagyott dallamként megreked 
kócos kereszteződésekben a zaj.

2004. november 6., szombat

Csendpercek

Mint márványban a finom erezet,
úgy lopakszik át szívemen a csönd.
Elringat karján az emlékezet,
s a béke, mint gondosan vetett föld,
lassú-szépen virágzik ki bennem,
beborítva a gondok erdejét.
Csupa illat, íz és fény a lelkem,
a csend rám lopja könnyű köntösét.

2004. november 1., hétfő

Belőled kiáltok

Ölelj meg! Ne is ölelj -
Fogadj magadba, mintha
Részed lennék az idők kezdete óta,
Mintha kettőnkben egyazon
Gyönyörű szív dobogna.
Magadból adj ennem,
S kiszáradt torkomra te légy
Az éltető nedű,
Édes gyümölcs légy nekem,
Hisz a világ oly' hitvány-keserű.
Belőled kiáltok, véreddé váltam,
Hogy áradjak benned izzón, mint a láva,
S egyszívünk majd egyszerre szakad meg,
Hogy ne kelljen élnünk egymás nélkül
- hiába.

2004. október 21., csütörtök

Önzésem

Nekem a szó ma már kevés,
a mindenséget tedd elém.
Ma már nem elég egy mosoly,
hogy tudjam, jövőd is enyém.

Légy tűzforró vagy jéghideg,
a közöny megöli a lelkem,
ne értem legyél, s ne miattam,
légy csak egyszerűen - velem.

Légy, mint ki öröktől fogva
mellém szegődött társamul,
egy legyél velem, mint folyó,
mely ősi medrébe simul.

Értsd minden kis rezdülésem,
szólnom se kelljen, ha hívlak,
csak feszüljenek meg köztünk
azok a láthatatlan szálak.

Minden álmodban én legyek,
vagy kerüljön el az álom.
Hogy önzővé tettél, drágám,
magamnak talán megbocsátom.

2004. október 17., vasárnap

Vanília égbolt

Talán az életben, talán túl a halálon,
talán teljesülhet egyszer minden földi álom.
Te döntöd el, ember, élni vágysz, mint eddig,
vagy megváltva halálod, tested jégbe metszik.

Már nem féled a véget - éber álmod altat el,
gondolatod foglya vagy, ő dönti el, mit teszel.
S ha démonjaid várnak egy-egy szürke hajnalon,
s az őrület határán heg virít az arcodon,

lásd életed fényeit, mit álmaidba temettél,
boldognak hitt napjaidat, s mindazt, ami lehetnél.
S ha a magasasból lenéz rád a vanília égbolt,
zuhanj le a mélybe, hogy megleld, ami rég volt.

2004. szeptember 23., csütörtök

Csillagok és szivárványok

Minden nap kihuny egy fénylő csillag,
s minden nap megszületik egy másik.
A hó ellepi a fázó földet,
mi jövőre újra kivirágzik.

Nézd, mint hullik a fáradt, sárga lomb,
lábad alatt hever az elmúlt nyár.
Ma eső mossa őszbe fúlt szíved,
de mélyén ragyogó kikelet jár.

A fönt és a lent néha túl közel,
olykor összecsapnak az elemek,
ám a legádázabb vihar sokszor
a legfénylőbb szivárványt szüli meg.

2004. szeptember 16., csütörtök

Ódon hangulatban

Elringat ez a szürke reggel,
rám borul, mint súlyos, régi brokát,
valami furcsa, ódon illat
lepi el tőle a homályba fúlt szobát.
 

Mintha rég elhagyott házban járnék,
hol még a csöndet is pókháló szövi át,
s porlepte bútorok ontják magukból
letűnt idők levendulaillatát.
 

Nem tudom, mi ez, talán a múlt üzen,
vagy ősi titkokról szökik a fátyol,
elődök sóhaja zsong fülemben,
fogva tart, s messzire visz a mából.
 

Méla, ónszínű ez a pillanat,
mintha megdermedt volna az idő.

S mint sárgult fotográfián asszonyarc,
a múlt homlokán mélyül a redő.

2004. augusztus 7., szombat

Fűszeres éj

Hűvös csókkal, gyöngéd
érintéssel ér el hozzám az éj,
illata mint frissen őrölt,
finoman pergő, lágy fahéj.
Belém karol, kikísér a kertbe,
lábamról lehúzza az ósdi papucsot,
leültet az öreg fenyő alá,
talpam alatt megzizzennek a tobozok.
Furcsa, reszkető árnyak nőnek,
lila brokátba bújik a kert,
eggyé olvad lassan a mélykék
odafönt és az opálos idelent.
Súg-búg a mélyülő sötétség,
az éj neszezve jár köröttem,
megborzongok, ahogy egy ág
fölöttem tompán megreccsen.
Fogva tart a pillanat varázsa,
fűszeres illatával marasztal az éj,
tűnődésemből rebbenve ébreszt
a pajkos kedvű augusztusi szél.

2004. augusztus 5., csütörtök

Csillagokkal fekszem

Csillagokkal fekszem,
s a Hold arcával ébredek.
Nem számolom lassan
a tovatűnő éveket.

Álmodom, hogy élek,
a Naptól tudom, mi a fény.
Gyémántot keresek,
s lám, mindkét kezem csupa szén.

Múlatom az időt,
csak nézem, ahogy elpereg.
Nincsen bennem érzés,
az életem csak szendereg.

Létem csupa kérdés,
a tényekkel a szív perel.
Csillagokkal fekszem,
s a hajnal csendje ringat el.

2004. július 12., hétfő

Néha még

Néha még eszembe jutsz.
Néha még felém hoz a szél egy illatot
a Margit-sziget felől,
néha felidézi talpam a rakpart köveinek
nyári melegét,
vagy elmormolok egy-egy igét,
mit a te szádból szerettem hallani.
Néha még látni véllek a busz ablakából,
vagy fogva tart egy ismerős tekintet,
olykor azon kapom magam,
teszem a dolgom,miközben
időről időre a múltban élek.
Néha elkap valami,valami vágy,
hogy lássalak,hogy tudjalak téged,
de elsodort tőlem e mihaszna élet.
Vagy én küldtelek el? Már nem is tudom.
De nem,sosem hazudom az érzést,
mi egykor az enyém volt,
s már csak gyönge folt botor szívemen.
Halványul egyre,de el sosem múlik,
hiszen az igaz örökké igaz marad.
S ha néha még eszedbe jutok,
lásd majd az én szemeimmel magad.

2004. július 10., szombat

Narancs Hold

Narancs volt a Hold és hatalmas,
rám köszönt a sudár fák közül.
Oly közel volt, hogy kezem nyújtottam,
s láttam cinkos mosolyán, örül.

Hisz’ társra lelt a magányos éjben,
csillagok közt árva hatalom.
Lassan kúszott fel a nyári égen,
csókját hagyva csodáló arcomon.

2004. július 7., szerda

Kisfiamhoz

Ahogy forró napokra rázuhan a hűsítő eső,
s a tikkadt földbe visszatér az éltető erő,
úgy indul meg ereimben a lüktető élet,
ha csöndes napjaimon szívemre ölellek téged,
én egyetlenem, én drága aprócska fiam.

Hajad illata, bőröd bársonya szívembe égett,
neked adnám a földön mindazt az ezernyi szépet,
mit láttam, éreztem, kaptam és adhattam,
S ha a világ még ma vadul megindulna alattam,
akkor is teutánad kapna vigyázó kezem.

Mosolyodtól, hangod varázsától felderül a napom,
apró, vesztett álmaimat rendre visszakapom,
ha csöppnyi kezed két kezembe fogva,
szavaid, s kacajod szedem magamnak csokorba,
s szerető szívemre tűzve örökkön viselem.

2004. június 25., péntek

Hajammal játszik

Hamvadó zsarátnok fölött
csöndesen izzik a sötét,
borzongató fuvallat jő,
az éj vállamra ejti szép kezét.

Szememben tükröz a holdfény,
csillagot kacsint a távol,
hajammal játszik az éjjel,

megszököm vele a mából.

2004. június 19., szombat

Csöndesen szeretlek

Csöndesen szeretlek.
Magamban. Nem, mint a csitrik,
kik még világba kiáltják
szívük határtalan örömét.
Az én szerelmem csak
benned élve láttatja az erejét.
Álmodban szeretlek,
nézve vonásaid jól ismert rajzait,
mit rejthetnek vajon még
el nem mondott, éjben rejlő álmaid?
Szeretlek ébredőn, morcosan,
szeretlek frissen és szakállas-kócosan.
És szeretlek téged munkába indulón,
sietve adott csókoddal a számon,
s szeretem, ahogy tested nyomát
elsimíthatom az összekuszált ágyon.
Én csöndesen szeretlek,
csak annyira, hogyha múlna,
majd nekem is fájjon.

2004. május 5., szerda

Estike

Rám csukódik az éj, mint
titkos, míves szelence,
csillagok tündöklése
van odabenn elrejtve.
 

A Hold sápadtan tekint
kócos felhők mögül,
kék árnyak táncolnak
egy duzzadt bokor körül.
 

Megérint a puha csend,
estike illata száll,
reszketeg szívvel, kérőn
hozzám bújik a magány.

2004. április 27., kedd

Elgyengült pillanat

Talán ha most székem mögé lépve
lüktető halántékomat hűs kezedbe fognád,
s fáradt fejemet széles mellkasodra vonnád,
hagynám, hogy kimasszírozd belőlem
az elgyengült nap meggyötört perceit.
Így csak hunyt szemmel gondollak ide,
idézlek meg sóváran a közelembe,
s már érzem erős kezed lágy érintését
homlokom megfeszült bőrén siklani.
Hallani, ahogy odabenn csörömpölve
törnek össze a mának dirib-darabjai.
Rámtelepszik a csönd, csak a gép zúg
az íróasztalon, s a falon az óramutató
múlatja az elketyegő, roskatag időt.

2004. április 20., kedd

Hangodért

Hangod ma úgy jött át az éteren,
mint nyugodtan áradó, lassú folyó.
Belemerítkeztem, s hagytam,
hadd járjon át hűs hullámként a jó.
Nem várt nyugalmadba kapaszkodva
hullott le rólam lelkem rozsdás lánca,
s én ernyedten, hálásan hallgattalak,
a feloldozásra várva.
Nem volt rá szükség, hangod elárult.
s én úgy szerettelek, mint ájult
nyári mező az életet adó esőt,
mint felhőt aléltan tikkadó füvek.
Ma csak ennyiért,
ma a hangodért szerettelek.

2004. április 1., csütörtök

Tünékeny perc

Láttam már a napot kelni,
koldusasszonyt térdepelni,
láttam tengert, várromokat,
pirostetős házsorokat.

Láttam csillagokat hullni,
könnyet arcról lecsordulni,
lLáttam folyót, városokat,
fagyott embert a híd alatt.

Láttam a Hold túloldalát,
újszülöttnek első haját,
láttam anyát bánatában,
aranysármányt kalitkában.

Láttam lelket levetkőzni,
szeretőket összeveszni,
láttam földi mennyországot,
háborúban szörnyű poklot.

Láttam férfiembert sírni,
politikust jégre menni,
láttam hajót vad vizeken,
szivárványt a fellegeken.

Élhetek még ugyanennyit,
mégsem láttam szinte semmit.
Felvillanó, röpke képek,
  tünékeny perc – ez az élet.

2004. február 20., péntek

Hadd legyek

Hadd legyek bódító álmod,
éjjeledben izzó , boldogító vágy,
ha csikorgó hideg tépi elgyötört tested,
hadd legyek kandallós, fűtött kis szobád.
Hadd legyek csók szomjazó szádon,
válladon könnyű, vígasztaló kéz,
mikor szétesni látod épített világod,
hadd legyek én a megmaradó rész.
Hadd legyek erős, ha gyengül a karod,
hadd legyek Nap, ha eged felhőbe fúl,
hadd legyek édes, gyógyító balzsam,
ha szívedre sötét árnyék borul.
Hadd legyek ölelő, kéklő oázis,
hadd legyek illatos fűszer neked,
ha süllyed a hajó, s reményed sincs már,
én legyek az, aki úszik veled.

2004. január 7., szerda

Tél a városban

Súlyos kéményeken
sötét korom pöfékel,

templom kapujában
a csendes hó letérdel.

Hószín paplanok közt
rejtez a Nap reszketőn,
frissen hullott varázs
aluszik a háztetőn.

Fekete gallyak közt
megül a puha fehér,
szürke, téli égbolt
a házakkal összeér.