Indulási oldal

Elnézem őket, ahogy állnak ott
a nyüzsgő pályaudvaron.
szemük alatt vastagon, akár a korom
ül a görcsbe rándult szerelmes fájdalom.
Egymásba fonódó, lázas ujjaikat
fehérre izzítja az elválás kínja,
egyszívüket kőnehéz kérdések
ezredévnyi súlya húzza.
Miért most, miért csak most...?
Miért hogy újra és újra
kirabol minket a cifraléptű sors?!
Nincs válasz, csak zakatol,
egyre közelebbről
zakatol a vámosgyörki gyors.
Szemükben a mindörökké lángja ég,
miközben tudják, elszalad
mellőlük a kíméletlen idő.
Tekintetük egymásba vész,
de a távolság csak egyre-egyre nő.
"A vágány mellé szerelvény
érkezik, kérem, vigyázzanak".
Ajkukon csókokba dermednek
a könnyekbe fúlt szerelmes szavak,
s lám, már fut a vonat, fut a vonat...
Egy esély, egy esély, egy esély -,
kattog a kerék konok-monoton.
Visszajövök-visszavárlak, zakatol a szívük
s én csak nézem őket mélán
a nyüzsgő, zajos pályaudvaron.

Kóma

Itt vagyok bent,
bezárt az idő egy napon
önmagamba.
Hófehér magányomat
senki nem zavarja.
Olykor felsikolt
bennem egy homályos
emlék, s ilyenkor
valósággá izmosul
ez a törékeny nemlét.
Agyam megdermedt falába
rajzolva arcok, ismerős
tekintetek,
ezernyi mozaikként
szétszóródva bennem
a múlt nélküli emlékezet.
Nincs tegnapom,
s a holnap fogalmát
nem ismerem,
néma szám sarkán
mosollyá torzult
a félelem,
hogy valaki
helyettem éli le
kívül rekedt életem.

Szívszakadva

Egyszer a legvadabb
táncból is elfogy a lendület,
s az akkordokban
megbotlik a lábad.
Kifulladsz te is,
a legjobb táncos,
pedig ezer fokon,
szívszakadva jártad.
Hamis már a dallam,
s tétován kutatod
emlékeidben a régvolt,
szépséges harmóniát,
megbicsakló térddel
görnyedsz a földre,
s dúdolsz halkan
egy ismerős melódiát.
Nincs tűz, nincs ritmus benned,
a zajgó forgatagban
valahol egyszer elveszett.
Kopott már az egykor fénylő,
körben tükör parkett,
s nem fogja már senki
görcsbe rándult,
erőtlen kezedet.
Koppan a cipőd
és roppan a hátad,
s lám most szteppelhetsz
magadban.
Új idők jönnek
s új melódiák,
te mégis azt a régit
dúdolod könnyek között,
halkan.

Légy oázisom!

Lopd le nekem a Napot a kék égről,
hogy elhiggyem, fény nélkül nem élhetek.
Tarts távol engem két szemed tüzétől,
ne vakítson, ha belőled ébredek.

Felhők jönnek néha szép jövőnk felől,
máskor csábítanak buja Édenek,
elfutnánk olykor vézna jelenünkből,
de marasztalnak szép emlék-szigetek.

Légy oázisom, hová visszatérek,
mi mindig visszahív, bárhol is vagyok,
s csillapít, hogyha ezer fokon égek.

Születnek bennem, majd meghalnak dalok,
de hozzád szól minden szerelmes ének,
s minden gyönyörű szót, lám, neked adok.

Verset játszom - Bájoló

verset játszom
rímes vagyok
nyelved alá
kunkorodok
akár a méz
körbefolylak
verslábamon
elringatlak

pörög a szóm
csavarodik
szíved alá
jambusodik
szótagszámról
leolvashatsz
rímelhetsz rám
hogyha akarsz

hallgass engem
verset játszom
lejátszhatsz egy
grafománon
belebúgok
szép szívedbe
s múzsám leszel
mindörökre

Elvesztem

Hagyj repülni,
s messzi földről is visszatérek hozzád.
Ha vergődve is: elhagynálak,
hogyha szárnyamat levágnád.

Csábít a tér,
hisz száz meg száz út csodája előttem.
Vagyok, akár égen a sólyom –
hiszen szabadnak születtem.

Hagyj álmodni,
s terólad szövöm majd minden álmomat.
Nem rabol el már semmi éjjel,
semmilyen kósza gondolat.

Repülhetnék,
de fogva tart örökké a két szemed.
Elvesztem bennük, onnan nézlek –
szívem is már belőled szeret.

Felderengő emlék

Rideg-szép jégvirágot szült a hajnal,

fájdalomkönnye az ablakra fagyott.

Még küzd a tél, ujjával lelkembe mar,

a Nap ígér csak tündöklőbb holnapot.

Pucér fák közt meztelen-sivár a föld,

ég felé tárt ág sír jeges cseppeket.

Gyökerek alján titkon ébred a zöld,

megáll az idő a dermedt táj felett.

Mintha minden várna, oly’ moccanatlan,

a hideg kéken feszül meg az égen.

Szívemhez bújik egy emlék - puha paplan -,

s melegít tavaszig, mint egykor, régen.