Nyáréji hervadás

Egy ideje minden az éjbe menekül
az unalomig forró, tikkatag nyárból.
A Hold hűvös, kietlen hegytetőre ül,
és csatakos szőrű bárányokat számol.

A gondolat nehéz, akár a verejték,
a hőség az elmét szűk abroncsba fogja.
Nem álmok születnek, csak bizarr rémmesék,
s vonyítva sír a város megannyi korcsa.

A vers is szűköl, s önjelölt, lázas poéták
homlokán bágyatagon hervad a babér.
A korahajnal már a háztetőkre hág,
mire minden múzsa a Parnasszusra ér.

Gólyahír és gesztenye

Fölénk nő az idő, mint a falomb,
ránk kérgesedik sok hétköznapi gond,
sorsvonalunk masszív, hajlékony ág,
s már nem jajdulunk, ha fejsze éle vág.

Pedig olykor gyökerestül kéne
mindent szakítva, új ösvényre lépve,
menni, futni túl ezer hegytetőn,
menni, míg egy vad folyó szembejön,

és sodródni a háborgó árral,
összekeveredni iszappal, sárral,
tajtékok között partra csapódva
belesimulni forró lábnyomokba.

De mi csak állunk, törzsünk töretlen,
állunk a szelíd, csöndes rengetegben,
gólyahírre hullik a gesztenye -
s maradunk úgy is, ha menni kellene.

Utolsó vers

Az utolsó nap, az utolsó szó jogán,
utolsó erőmmel majd még verset írok.
Arról, hogy menni kell - és persze túl korán.
S feljajdulnak a temetőben a sírok.

Hisz' nem írhatok vaskos testamentumot,
hogyha csak néhány betű minden vagyonom,
és kusza szavak és tétova mondatok,
s minden ingóságom egy toll az asztalon.

Elmémben meg nem született költemények
úsznak mint torz, életképtelen embriók,
de míg dobog a szív és harcol a lélek,
addig adnom kell magamból valami jót.

Egy utolsó strófát. Arról, hogy a vers vér,
verejték, alázat - és végtelen öröm.
S hogy írhattam gyönyörből, kedvemér' -
az utolsó szó jogán majd megköszönöm.