2008. augusztus 26., kedd

Lázba jött sorok

Neked magyarázzam, hányféle láz van?
Neked, kit most is seregnyi tűz hevít?
Költő vagy, örökös verslobogásban -
neked meséljem a lángolás perceit?


Hiszen rímmé ég benned a szerelem,
és fájdalmad folyton égő zsarátnok.
Ha csókolsz, a vágy szikrát vet szemeden,
s fáklyaként jelzik utadat az álmok.

 

Gyertya vagy és máglya, kiolthatatlan,
ujjad végében mágia parázslik.
Neked magyarázzam, hányféle láz van?
Ahány életed, haláltól halálig.

2008. augusztus 25., hétfő

Térdeplő angyal

A téma a földön hever, vagy éppen
térdepel. Kérni sem szégyell, megteszi
fölfelé tartott, kinyújtott tenyérrel.
Ágya beton, feje alatt kockakő,
álomba zakatolják esténként a
zörgő villamossínek. Hajnalban kel,
mint a közeli pékség; postást nem vár,
s ő sem ír senkinek. Nem perel, nem sír,
nem átkozódik. Hallgatag, akár egy
novemberi, füstködös vasárnap. Csak
álmában jajdul - repül, majd lezuhan.
Ínsége súlyát nem bírják a szárnyak.

2008. augusztus 21., csütörtök

Száz máglya

Vagyok örök hőemelkedésben, láztalan -
fájjon hát, legalább, ami még hátra van!
Nyakszirtemen érezzem ostorát a létnek,
szakadjon a hús, és hasadjon a lélek
millió darabra, akár kristály, ha törik,
vérző sebeim majd önmaguk kötözik.
Áldottabb bármi kín, mint a puszta létezés,
ki égni vágy, annak száz máglya is kevés.

2008. augusztus 11., hétfő

Költősors

Költő mi mást keres, mint a lényegest -
mosolyt, amint egy arcot szépre fest,
kis kavicsot, mit a part épp kitakart,
embert, ki vele majd egy irányba tart,


a reggelben fényt, jövőben biztatást,
olvasót, ki lelke legmélyére lát,
gyermek szemében a nyíló világot,
s annak végét, mert még sohase járt ott,

 

és hazugok között az egy igazat,
lelkében ifjút a ráncai alatt,
földben áldást, ökölben bocsánatot,
emésztő szenvedélyt, mit megálmodott,

 

tenyérben vigaszt, anyában meséket,
koldus gyomrában a sovány ebédet,
vihart, ha kint és bent kiabál a csönd,
reményt idelent és hitet odafönt.

 

[...]
 

S mire a költő ezt mind megtalálja,
már sírverset ró önnön fejfájába:
"Koszorút ne hagyj itt - késő a babér.
Imát se mondj, én mondtam már magamér'."

2008. augusztus 1., péntek

Csönd és csivit

Ma mesélnem kell, pedig dadog a szó,
a betű is mind oldhatatlan gúzsba köt.
Kőbe vésni, vagy festeni volna jó
talán a képeket a homlokom mögött,


hogy megőrizzem magamnak örökre
a völgy keblére bújó szelíd Szalajkát,
a napfényt, 'mint a homályt összetörve
az erdő koronáján épp bucskázik át.

 

Bronzba kéne önteni azt a csöndet,
s a füsti fecskék csivitjét napszálltakor,
szusszanását az eső verte földnek,
és a nyugalmat, ahogy óvón átkarol.

 

Jönnek már a szolid hétköznap esték,
s talpam alól szöknek a kilométerek.
Ma mesélnem kell, hogy el ne aludjék
az oly könnyen szenderülő emlékezet.