Neked magyarázzam, hányféle láz van?
Neked, kit most is seregnyi tűz hevít?
Költő vagy, örökös verslobogásban -
neked meséljem a lángolás perceit?
Hiszen rímmé ég benned a szerelem,
és fájdalmad folyton égő zsarátnok.
Ha csókolsz, a vágy szikrát vet szemeden,
s fáklyaként jelzik utadat az álmok.
Gyertya vagy és máglya, kiolthatatlan,
ujjad végében mágia parázslik.
Neked magyarázzam, hányféle láz van?
Ahány életed, haláltól halálig.
2008. augusztus 26., kedd
2008. augusztus 25., hétfő
Térdeplő angyal
A téma a földön hever, vagy éppen
térdepel. Kérni sem szégyell, megteszi
fölfelé tartott, kinyújtott tenyérrel.
Ágya beton, feje alatt kockakő,
álomba zakatolják esténként a
zörgő villamossínek. Hajnalban kel,
mint a közeli pékség; postást nem vár,
s ő sem ír senkinek. Nem perel, nem sír,
nem átkozódik. Hallgatag, akár egy
novemberi, füstködös vasárnap. Csak
álmában jajdul - repül, majd lezuhan.
Ínsége súlyát nem bírják a szárnyak.
térdepel. Kérni sem szégyell, megteszi
fölfelé tartott, kinyújtott tenyérrel.
Ágya beton, feje alatt kockakő,
álomba zakatolják esténként a
zörgő villamossínek. Hajnalban kel,
mint a közeli pékség; postást nem vár,
s ő sem ír senkinek. Nem perel, nem sír,
nem átkozódik. Hallgatag, akár egy
novemberi, füstködös vasárnap. Csak
álmában jajdul - repül, majd lezuhan.
Ínsége súlyát nem bírják a szárnyak.
2008. augusztus 21., csütörtök
Száz máglya
Vagyok örök hőemelkedésben, láztalan -
fájjon hát, legalább, ami még hátra van!
Nyakszirtemen érezzem ostorát a létnek,
szakadjon a hús, és hasadjon a lélek
millió darabra, akár kristály, ha törik,
vérző sebeim majd önmaguk kötözik.
Áldottabb bármi kín, mint a puszta létezés,
ki égni vágy, annak száz máglya is kevés.
fájjon hát, legalább, ami még hátra van!
Nyakszirtemen érezzem ostorát a létnek,
szakadjon a hús, és hasadjon a lélek
millió darabra, akár kristály, ha törik,
vérző sebeim majd önmaguk kötözik.
Áldottabb bármi kín, mint a puszta létezés,
ki égni vágy, annak száz máglya is kevés.
2008. augusztus 11., hétfő
Költősors
Költő mi mást keres, mint a lényegest -
mosolyt, amint egy arcot szépre fest,
kis kavicsot, mit a part épp kitakart,
embert, ki vele majd egy irányba tart,
a reggelben fényt, jövőben biztatást,
olvasót, ki lelke legmélyére lát,
gyermek szemében a nyíló világot,
s annak végét, mert még sohase járt ott,
és hazugok között az egy igazat,
lelkében ifjút a ráncai alatt,
földben áldást, ökölben bocsánatot,
emésztő szenvedélyt, mit megálmodott,
tenyérben vigaszt, anyában meséket,
koldus gyomrában a sovány ebédet,
vihart, ha kint és bent kiabál a csönd,
reményt idelent és hitet odafönt.
[...]
S mire a költő ezt mind megtalálja,
már sírverset ró önnön fejfájába:
"Koszorút ne hagyj itt - késő a babér.
Imát se mondj, én mondtam már magamér'."
mosolyt, amint egy arcot szépre fest,
kis kavicsot, mit a part épp kitakart,
embert, ki vele majd egy irányba tart,
a reggelben fényt, jövőben biztatást,
olvasót, ki lelke legmélyére lát,
gyermek szemében a nyíló világot,
s annak végét, mert még sohase járt ott,
és hazugok között az egy igazat,
lelkében ifjút a ráncai alatt,
földben áldást, ökölben bocsánatot,
emésztő szenvedélyt, mit megálmodott,
tenyérben vigaszt, anyában meséket,
koldus gyomrában a sovány ebédet,
vihart, ha kint és bent kiabál a csönd,
reményt idelent és hitet odafönt.
[...]
S mire a költő ezt mind megtalálja,
már sírverset ró önnön fejfájába:
"Koszorút ne hagyj itt - késő a babér.
Imát se mondj, én mondtam már magamér'."
2008. augusztus 1., péntek
Csönd és csivit
Ma mesélnem kell, pedig dadog a szó,
a betű is mind oldhatatlan gúzsba köt.
Kőbe vésni, vagy festeni volna jó
talán a képeket a homlokom mögött,
hogy megőrizzem magamnak örökre
a völgy keblére bújó szelíd Szalajkát,
a napfényt, 'mint a homályt összetörve
az erdő koronáján épp bucskázik át.
Bronzba kéne önteni azt a csöndet,
s a füsti fecskék csivitjét napszálltakor,
szusszanását az eső verte földnek,
és a nyugalmat, ahogy óvón átkarol.
Jönnek már a szolid hétköznap esték,
s talpam alól szöknek a kilométerek.
Ma mesélnem kell, hogy el ne aludjék
az oly könnyen szenderülő emlékezet.
a betű is mind oldhatatlan gúzsba köt.
Kőbe vésni, vagy festeni volna jó
talán a képeket a homlokom mögött,
hogy megőrizzem magamnak örökre
a völgy keblére bújó szelíd Szalajkát,
a napfényt, 'mint a homályt összetörve
az erdő koronáján épp bucskázik át.
Bronzba kéne önteni azt a csöndet,
s a füsti fecskék csivitjét napszálltakor,
szusszanását az eső verte földnek,
és a nyugalmat, ahogy óvón átkarol.
Jönnek már a szolid hétköznap esték,
s talpam alól szöknek a kilométerek.
Ma mesélnem kell, hogy el ne aludjék
az oly könnyen szenderülő emlékezet.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)