Szavak pongyolában, avagy vers a meg nem születő versekről

Alszik a tél, az utcán álmos eső szitál,
csak ablakomban jönnek-mennek a cinegék.
A nagy forduló előtt az óra meg-megáll,
ahogy az óév veszti maradék erejét.
 
A megvénhedett percek lassú csoszogása
kihallatszik a renyhe, méla délutánból,
s a szavak is úgy bújnak meleg pongyolába,
mint kik már nem akarnak semmit se a mától.

Csillamos

Viszi a fényt a villamos,
oda, hol egy kis arcot szépre mos,
oda, hol tompák a színek,
vagy üres a pitvara a szívnek.
 
Viszi a fényt a síneken,
oda, ahol túl sok a nincstelen,
oda, hol tartós a harag,
vékony a hit, a telek meg vadak.
 
Viszi a fényt az utcákon,
hogy jusson mindenhová karácsony,
hogy halványuljon a bánat,
hol az angyalok nemigen járnak.
 
Viszi a fényt a villamos,
csillámlik a jó öreg 4-6-os,
s mint összehangolt fényfüzér,
az ünnep a lelkekben körbeér.

Téli rajz

Puhán és hangtalan, mint fekete hó,
hullik le az este, a nagy takaró,
s a felfénylő, ezüst ablaküvegek
diszkréten csukják le vaksi szemüket.
 
Paplan az égbolt, csillagos a vászna,
felhőbe ér egy régi utcalámpa,
alig kel a Hold, míg félútig elér,
a kertvárosi csendre rácsókol a dér.

A medve testű tél

Meleg van hajnali barlangomban,
medve-kedvre ébreszt a rideg november.
Szemhéjam téli álomra koppan,
alig kel, máris kibicsaklik a reggel.
 
Az ablak mögött grizzly-szürke köd
falja fel a várost, az utcát, a kertet,
mi szép az őszből, mára megszökött,
s a ragadozó tél mély álomba kerget.
 
Lomha szívem is aludni térne,
akár csupor méz, sűrül odabent a vér,
s karmos lábbal pitvaromba lépve,
a medve testű évszak bebocsátást kér.

A veszteség verse

Immár hat esztendőnyi hiány lobban el,
s rég kihűlt szívét nem ébreszti meg a mécses.
Anyám végsóhajára semmi nem rímel,
a veszteség versében minden szó sekélyes.
 
Mikor a nincs a halál szinonimája,
akkor a nyelv szépsége csak úri cifraság,
olyankor a szó se vágyik semmi másra,
csupán elveszni a ködben, mint a téli fák.

Ostromállapot

Nem akarok megöregedni.
Persze, így van ezzel mindenki,
nemre való tekintet nélkül.
Egy férfi talán szeretőhöz menekül,
azt gondolva, hogy a másutt összegyűrt
lepedőn kevésbé tűnnek fel
az arcán láncba rendeződött ráncok.
Vagy valami konditerembe jár,
s a tükörben hétről hétre figyeli,
egykor volt izmai miként járnak
kissé bicebóca táncot.

De mi legyen a nő menedéke?
A múló időt ő hogyan csalja lépre?

Mert a nő, túl egy bizonyos koron,
ha végignéz a testén lezajlott ostromállapoton,
és elgondolja, milyen is volt egykoron…
Hát, nem boldog.
Hiszen, ha magára valamit is ad,
belátja, már rég nem az a vad,
akire mohó hímek serege
csőre töltött fegyverrel vár.
Persze, lennének a bácsik, akiknek
ő is jó lenne már, de mikor a nő
még nem néni, az öregurak csoszogó
szerelmét még nem kéri.

Ott ragad hát, két kor határán, egyedül,
szemben az ócska tükörrel,
és az abban tükröződő emlékeivel,
amik erősek, kontúrosak és feszesek,
mint ő maga a fiók mélyéről
előkerült, megfakult fényképeken.

A nő, túl egy fél életen,
már csak gondolatban szárnyal,
hiszen valójában már röpképtelen,
és csupán toporog az idő kalitkájába zárva.
Se nő, se néni.
Egykori önmaga bábja.
S mivel még csak nem is angyal,
tényleg hiábavaló a szárnya.

Valahol egy áldott föld

Olykor megkeresném a világnak

azt a legeldugottabb pontját,

hol nincs keserűség, nincsen bánat,

hol az örök tavaszok a szirmukat bontják,

a helyet, hol a gond ismeretlen,

s nem féli senki sem a holnapot,

hol nincs hiba a lelkiismeretben,

s a fel se tett kérdésekre is vannak válaszok,

hol nincs se harag, se rosszindulat,

a szívekben önzés sosem üt tanyát,

az ember a legjobban önmagán mulat,

s mindenkinek jut egy jóravaló család,

egy aprócska pont a nagy térképen,

hol aki szeret, azt viszontszeretik,

ahol két bizonyság is megfér szépen,

s adnak annak, kinek sokra nem telik,

hol csak a jóságnak van rangja,

és nincs útjában senki senkinek...

valahol az égbolt, s egy áldott föld alatta,

egy világ, amit szeretnek az égiek.

(F)elhasznált karakterek

Rossz napjaimon úgy érzem,
csöndesen elhasznál az idő,
mint egynyári egy cserépben,
öreg vagyok és felejthető.

Tüdőm csupán elhasznált tér,
odabent egy gólem rostokol,
a nap minden nap véget ér,
s csak unalmas, vézna protokoll.

Tenyeremben halványulni
vélem szikár életvonalam,
vágyom a holnapot élni,
de hiába, ma is csak ma van.

A gondolat sivár remény,
nyelvem alatt elhasznált szavak,
s lám, egy kicsinyke költemény
darabjaimból még összerak.

Hajnali árnyak

Olykor, mint éppen ma reggel,
felkeresnek kedves halottjaim,
s fojtó hiányuk úgy ölel,
mint sötét, nehéz brokátbaldachin.
Szinte elfogy a levegő,
ahogy ágyam körül az árnyak állnak,
s a vákuum fejti le szememről
a ráhullott sok angyalszárnyat.

Véges végtelen

Mit csináljak majd, ha egyszer
örökre bevégzem az írást?
A rám zuhanó időt mivel üssem el?
Mi lesz a homlokom mögé szorult,
félig vajúdott versekkel?
Ami ma még az enyém,
mondd, majd hogy engedjem el?
S mi lesz a sorsa a ki nem mondott,
gyötrő gondolatnak, az éjszakák
sűrűjébe fojtott, meg nem írt
szavaknak, a csöndeknek, mik
lármáznak odabent?
 
Ha egyszer vége lesz ennek is,
hogy hihetem majd a végtelent?

Csatasorba állt az ősz

Az ősz erősödő hullámverésében
hadrendbe álltak már a felhőnaszádok,
az augusztus végi nap olyan törékeny,
szinte meg se festi az alkonyvilágot.
 
A szeptember őrhajóit előre küldi,
hogy e parti őrség elűzze a nyarat,
s az este hűvösében addig kergeti,
míg utolsó vitorlája is leszakad.

Van az úgy, hogy

 
se nevetni, se sírni,
se olvasni, se írni,
se előre, se hátra,
se Alföld, se Mátra,
se létezni, se múlni,
se tolni, se húzni,
se vele, se mással,
se kézzel, se lábbal,
se ide, se oda,
se konyha, se szoba,
se földön, se égen,
se magasan, se mélyen,
se tüzet, se jeget,
se csonka, se kerek,
se venni, se adni,
se ennyi, se annyi,
se mai, se régi,
se budai, se pesti,
se hideg, se meleg,
se kávét, se tejet,
se édesen, se sósan,
se rosszban, se jóban,
se öröm, se bánat,
se zuhanyt, se kádat,
se ellen, se barát,
se papucs, se kabát,
se muszáj, se lehet,
se regényt, se verset,
se hinni, se tudni,
se feladni, se bírni.

Férfikönnyek

 
A férfikönny a bánatban érik,
és az örömtől is megfogan olykor,
s úgy szalad a férfiarcon végig,
akár költőben a legelső verssor.
 
Ahogy testedből az erő illan,
vertacél férfilelked úgy lágyul el,
és mint rímképlet a soraimban,
egyre inkább összenő az enyémmel.

Szeszélyzóna

 
Mint a nyári eső,
ma olyan a kedvem,
hol szitál, hol ömlik,
hol elapad bennem.
 
Váratlan villámlik,
feldörög a harag,
záporoznak számból
rád a viharszavak.
 
Felragyogok kicsit,
a zivatar elül,
de azért a felhők
tornyozódnak belül.
 
Láncba rendeződnek
lelkemben a bajok,
vörös riasztású
anticiklon vagyok.
 
Szeszélyzóna ez itt,
kérlek, maradj távol,
ha mégse, hát szokd meg:
hol izzadsz, hol fázol.

Bajnokok lábnyoma

 

Nem mind arany, talán nem is fénylik,

és oly kevés az a három dobogó.

Nem mindenki jut el a vágyott célig,

hisz ahány nemzet, annyi lobogó.

Kis Magyarország, hatalmas szívek,

oly sokan álmodják az öt karikát,

a vágyak itt is pont az égig érnek,

s felébredve csak páran élik át.

Ott állnak a ringben vagy a páston,

a rajtnál, a pályán, az ugrókövön,

de hogy az az ábránd valóra váljon,

az egész életük visszaköszön:

a hajnali busz, a lemondások,

hogy szakad az ínszalag, törik a csont,

sikerre bukás, hegycsúcs és az árok,

és bent a hangok: engedd el, bolond!

S csak gyűrődnek egymásra az évek,

a csúcs egyszerre van távol és közel,

de a fájdalmak máris elenyésznek,

ahogy a láng az ég felé szökell.

Arannyal festik meg az álmukat,

s éremmel vagy anélkül, mind bajnokok,

hisz járhattak volna másik száz utat,

de értünk hagytak nekünk lábnyomot.

Egyszer minden hazatér

Egyszer minden emlék hazatalál bennem,

mindaz, mit egy ponton túl már nem cipeltem.

Egy régi fürdőben a csempék,
elázott kiflivég a langyos tejben,
ajtóban álló, nem várt vendég,
öreg trafikos a balkonnal szemben,

nikotinsárga nejlonfüggöny,
egy törtfehér, zománcos, vén falicsap,
foncsorhiba a földig tükrön,
pár sosem múló, egyforma vasárnap,

játszótér védőháló nélkül,
egykor sajgó, elfeledett sebhelyek,
Balcsi, ami hirtelen mélyül,
én valahol, lábujjhegyen csengetek,

otthonkák egy másik lakásban,
a körfolyosón zserbóillat szökik,
egy ima, mit szépnek találtam,
és hogy mindig fáztam ősztől tavaszig,

nagy, békebeli ölelések,
szőnyegrojt-szigor és vitrin-fegyelem,
mondatok, mik szívembe égtek,
mind százszorszépkoszorú a fejemen.

Hervadásnak indult a régmúlt,
hisz nem gondoztam, akár a kertemet,
csak egy régi film, mi megfakult,
színe, hangja, frissessége elveszett.

Mégis, egyszer mindenki hazatér bennem,
mind, ki szeretett, és mind, kit én szerettem.

Padlásvásár

Ígéretek és
jótanácsok helyhiány
miatt vihetők.

Négytől hatig

Két kezemmel hazasimogatlak,
addig nézlek, míg két szemembe raklak,
s szétfeszítve négytől hatig ketreced,
hazaloplak magamnak, ha engeded.
 
Elcsenlek, elviszlek éj közepén,
átbújok veled a függöny szövetén,
nem lelnek majd a szorgos orvosok,
s én leszek újra a kedvenc doktorod.
 
Varázsverssel hazavarázsollak,
két strófa közé titokban bevarrlak,
szavakkal hívlak, üres az otthon,
vigyázom szívem, nehogy felsikoltson.

Kifulladásig

Elhagyott kajak siklik a Dunán,
s én hallom surrogni az evezőket.
Csak egyre úszom emléked után,
hogy ne sodródjak túl messzire tőled.

Amerre a világ

 Visszanézve fáj a kor.
A jövőbe: most vagyok

jó helyen jókor.

Kulcs a zárban

Az élet nem mindig irgalmas hozzád,
időről időre próbára tesz,
hisz a balsors tényleg érti a dolgát,
ha kicsit nem figyelsz, leselejtez.
 
A valóság időnként magadra hagy,
s a szorongás szűk  cellájába zár,
mikor ezrek között is egyedül vagy,
és minden óra visszafelé jár.
 
De a zárban végül úgyis te leszel
az egyetlen kulcs, mi simán forog,
akinek van, csak attól vehetnek el,
hidd el, ez ilyen egyszerű dolog.
 
Igen, nehéz, én ismerem a dörgést,
tudom a poklot a talpam alatt,
de mikor úgy érzem, a gond felemészt,
apránként szülöm újra magamat.
 
Akinek van, csak attól vehetnek el,
több van benned, mint olykor gondolod,
hidd, hogy a zárban majd úgyis te leszel
az egyetlen kulcs, mi simán forog.

Üzenet a nagy vízen túlra

Akkor is tudtam, és ma is így hiszem,
Te nem bíztad magad a Vén Révészre,
magad mentél át azon a nagy vízen,
titkon, hogy mi már későn vegyük észre,
amint a két evezőt megragadva
húzni kezdtél a szemközti partra át…
S hogy a Jóisten ezt is jóváhagyta,
fáj elhinni ezt a dramaturgiát.
 
Hiába telt el azóta már négy év,
én látom kajakod futni a Dunán,
s hasztalan tart fogva végleg az a rév,
előttem van az a szombat délután,
mikor kertemben szunyókált a kedved,
és drága arcodat csókolta a Nap.
Tudod, apa, a révészt átverhetted,
mégis nélküled telik el minden nap.

Szabad jelzés a nyárnak

Az évszakok nagy kereszteződésében
immár végre zöld lámpát kapott a nyár,
és a valószínűtlenül kék ég alatt
a nyugtalanság bennem útra talál.

Közéleti

Én nem írok közéletit,
mivelhogy én szeretek itt.
Itt születtem, s majd itt halok,
nem izgatnak az angolok.
 
A finnek se érdekelnek,
ott se látnék kékebb eget,
és nem élnék a svédeknél,
ha éppen erről kérdeznél.
 
Repülővel oda-vissza
jön-megy, aki el nem issza,
s ha hív a világ, ám legyen,
elviszem az üdvözletem.
 
De Oslóban hosszú távon
nem bírnám, én mindig fázom,
Olaszban meg az emberek
nem értenék a versemet.
 
S a szomszédban a sógorok?
Ők ott vannak, én itt vagyok.
S Izlandon a gejzíreket
nagyon unnám, elhiheted.
 
Nekem itthon mindenem van,
ha kell, bor a poharamban,
nevetni, sírni van barát,
köldökzsinórnak meg család.
 
Verset írok levlap helyett,
abba írom a szívemet,
és nem írok közéletit,
mert bizony, hogy jó nekem itt.

Parkinsonett

Talán a sors, talán a genetika,
talán csak találgatnak a doktorok.
Nem tudja se Kína, se Amerika.
Kétszáz éve kutatják, hogy mi az ok.

Gyógyíthatatlan, vagyis rentábilis,
s a beteg is sejti, hogy jobb sose lesz.
Illúzió nincs, a képlet nem hamis,
a kór végül mindenkit ágyhoz szegez.

Te meg csak toporogsz tehetetlenül,
hisz aki hegyeket vitt el a vállán,
most csak egy test, kire rá se ismersz már.

Ketten vagytok, mégis olyan egyedül.
Egymás kezét fogva is fél-félárván,
vigaszod csupán, hogy van, ki hazavár.

Ilyen egyszerű

Hogyha Téged nem,
magamat aztán végképp
nem hagyhatom el.

Ázott, pünkösdi vers

Idén a május csupa szomorú eső,
bánatos a kert, mint egy öreg temető,
a pünkösdi őszben rozsdálló orgonák
elnehezült fejük lábamhoz bókolják.

A tócsák tükrében tetszelgő fellegek
napsugarak helyett könnyeket legelnek,
s míg összes keservét földre sírja az ég,
nehéz benne hinni, hogy lesz még csodakék.

Meglassult a tavasz pezsgő szívverése,
hatvanat se ver a hátán heverészve.
Míg nézem bánatát az ablakomon át,
kiáztatja versemnek utolsó sorát.

Kedd

 A kedd csupán egy
mosolygó gyilkos. Hétfő
inkognitóban.

Csak egy dal

Neked írtam ezt a verset,
te írjál belőle dalt,
egy dallamot, ami kellhet,
hogyha felednéd a bajt.
 
És játszd el majd egy nyári nap,
mikor ránk ront egy vihar,
s nincs menedék az ég alatt,
csak a szavak, s ez a dal.
 
Hisz jól tudod, hogy a dallam balzsam,
volt már darabokban a te szíved is,
és úgy is volt, hogy majd’ belehaltam,
de volt egy dal, ami nem volt hamis.
 
És volt már úgy, hogy zokogni kellett,
mert nem tudtad, a holnapban mi vár,
egyedül voltál valaki mellett,
és nem segített, csak egy szál gitár.
 
Hát, játszd majd el egy téli nap,
mikor elkap egy szívzivatar,
s nincs menedék az ég alatt,
csak a szavak, s ez a dal.

Befordult vers

A máskor harsány, eleven április
most halvány, akár körmömön a félhold,
a félárbocra eresztett tavaszban
kedvemnek ácsolt ravatal az égbolt.
 
Csüggedten bókoló, félnyílt orgonám
átfázott rügyeit magára húzza még,
nekem elbújni se kell, hogy érezzem,
tükörbe nézve is épphogy látszanék.

Félreértések elkerülése végett

Nem elég a fél-
információ, hogy fél-
szavadból értsek.

Ágyjelenet

Miközben egy lepedőakrobata
rutinjával cseréltem le alatta
az ágyneműt, komoly zavarba ejtett,
ahogy kezemet magához ragadta,
 
s mint holmi romantikus lányregényben,
hosszan csókolta, furcsa szenvedéllyel.
Reménytelenségben a hála fénylik,
mint a Nap és sötét, akár az éjjel.

Hajónapló 2021.

Szokatlan időket élünk, mintha
filmet néznénk s magunkat a vásznon.
Lassan másfél éve ébren vagyunk,
létünk mégis szürreális álom,
 
hol az ismert világot bárkaként
hányja a sors hullámtól hullámig,
s látni véljük a messzi partot, hol
egy gólem hegyormokkal kacsázik.
 
De lassan talán csitul a sodrás,
és fellélegzik ez a vén hajó,
s e furcsa éber kóma után már
csupán szépet álmodni volna jó.

Apámnak odaátra

 G ond felhőzte homlokodon
Á tsuhan: ma ünnepelsz.
B ár látnám, te drága rokon,
O dafent mi’ kedvre kelsz.
R emélem, lágy hullámok közt,
N agy folyókon evezel...
A kár az ár, sodor, elönt
P ár perc csak a neveddel.

Helyzeti előny

A magad alatt
vágott fáról legalább
látod az erdőt.

Éveim

Szemhéjam mögött
kavargó, ezerszín füst.
Tükörben korom.

Elférsz

Ne mondd, mit tennél
a helyemben, hely neked
is jut. Csak csináld.

Akta@

Nyitok még egy mappát, 

mert elfér épp a gépen,

szeretik a fájlok,

ha rend van földön-égen,

majd a mappán belül

még újakat kreálok,

a könyvtárfám akár

a Mariana-árok.

S elnevezem őket,

de csak kis időre,

nehogy megtalálja

más is, hogyha dőre.

Majd táblákat gyártok

szép színes kerettel,

időmbe belefér

egy százezredik excell.

De nem gond a drive se,

pedig nem vagyok driver,

ahhoz nem kell jogsi,

hogy adminisztrálj, haver.

Másolok, scannelek

s úgy iktatok, mint a gép,

biztos unnám magam,

ha holmi költő lennék.

Úri kert

Az én kertemben nincs gyönge pázsit,
a kócos tuják feje felhőbe vész,
ágyások helyén két kutyám ásít,
bokrom rőt gubanc, kicsi fám csenevész.
 
Mégis, ha egyszem, apró hóvirágom
menyasszonytáncba kezd február delén,
kertemet máris úri kertnek látom,
s nem cserélnék senkivel e sártekén.

Szökésben

Szinte feloldódom a februári,
már-már tolakodó napsütésben,
egyszerűen csak eltűnök, átesem
az aranyban fürdő függönyrésen,

majd az ablaküvegen is átfolyok,
és át a szúnyogháló szövetén,
s meglep, mennyien vannak már odakint:
megannyi őrült napfény-szökevény.

A télbe zárt házban hagytam a testem,
üres porhüvely csak, puszta árnyék,
hogy legyen majd mit magamra ölteni,
ha napnyugtával hazatalálnék.

Puzzle

Csak egy elhibázott kirakós az élet.

Látod és napra nap csak építed a képet,

de ahogy helyére kerül minden darab,

úgy kerülsz a teljességtől egyre távolabb.

Mert mire keretbe tennéd, színe veszett,

s bár ujjad nyomát őrzi a sok apró részlet,

azon tűnődsz, hogy volt-e értelme bármi,

fehér falon megfakult képpé összeállni.