A novemberhez

November, te bús tél katonája,
csak nehezíted gyöngécske szívem.
Mit tegyek örök tavaszba zárva?
Magamat lassacskán elveszítem.

Hideg pokolból jössz évről évre,
te nyájas, ártatlan képű ördög!
Betáncolsz a Holtak ünnepébe,
nyomodban az avar is nyöszörög.

Ködöt lehelsz, hogy meg ne lássalak,
de hallom kaján nevetésedet.
Egyszer elérlek, te zord árnyalak,
egyszer még térdre kényszerítelek!

Öreg ház

Kifogyott tintapatron a hajnal,
ahogy a vak-feketéből feldereng.
Mélyen az ébredő tájban kancsal
vályogház, benne mélán ásít a rend.

Pók költözik sarokból sarokba,
ökörnyálas űrséta a huzatban.
Spaletta nyög a nyarat siratva,
amíg a Nap a láthatárra lobban.

Mint szorgalmas őrlőfog, az idő
az életet csak apránként rágja szét,
s a viskó, e szelíd múlt-temető,
őrzi a régiek emlékezetét.

Télszelídítő

November van. Az égi dunyhából
egy nap kiszakadnak a tollpelyhek,
s a napszítta emlékeket egy késő-
őszi, bánatos zivatar mossa el.

Sosemvolt nyarakat idézünk majd,
kis faluval, kecskesajttal, templom
tornyában zúgó kedves harangszóval,
s a tél szirénje hiába énekel.

Nagy-nagy, messzire lobogó, bolond-
boldog tüzeket gyújtunk egymásban,
s a hideg éhező farkasait
megszelídítjük a szerelemmel.