Giccs

Nézem az eget. Szürke fellegek
monoton serege vonul némán.
Ha festenék, most a vászon előtt
ecsetem rágva tűnődnék a témán.

Felhők alá hegyeket képzelek,
szurdokok fölé konok meredélyt.
Színeket mosok a fakó égre,
Két Napot - csakúgy szimpla csodaként.

Fekete szirtről sas zuhan alá,
Szinte kettéhasítja a vásznat.
Két szárnya érinti a két Napot,
lángra kapnak ujjamban a vágyak.

Szelet festek és rohanó folyót,
forrongást a moccanatlan tájba,
lilát, vöröset, lobbanó sárgát,
esőt, amint völgybe lóg a lába.

S eközben csöndben szemerkélni kezd,
az égről lefolyik mind a két Napom.
Szürke tócsa alattam a kedvem,
Megrázom magam s a küszöbön hagyom.

Őszbe léptem

Őszbe léptem. A szakadatlan, monoton
hulló eső, mintha szívemből folyna el.
Szomorú pocsolyák közt lépdel a lábam,
a szürkeség fölém nő és magába nyel.

Lelkem mélyén forró nyarak gubbasztanak,
akár itt felejtett, törött szárnyú fecskék.
Ablakom előtt dühöng az őrült piktor,
ecsetjéről fröcsög a rozsdaszín festék.

Hiába fúrom tekintetem az égbe,
hiába hozom le az összes szenteket.
Őszbe léptem, térdig avarban gázolok,
Nehéz ma hinnem, hogy a holnap szebb lehet.

Igazmondóka

Két lábammal földön járok,
Rejtem szárnyam, ne lássátok.
Léptem konok, meg nem inog,
Alattam a föld se forog.

Két karommal úgy ölelek...
Megtudja, ki engem szeret.
Két csuklómon kéklő erek,
Mint az élet, úgy lüktetek.

Két szemem két dacos tükör,
Tekintetem szeret, gyűlöl.
Befogad, mint lágy anyaöl,
Villámot szór, szilánkra tör.

Két kezemen tíz a köröm,
Hátadon harag vagy öröm.
Amíg lejár lepke időm,
Tenyered közt rejtőzködöm.

Egy a szívem, sose kettő,
Egyirányú rejtekerdő.
Lent a pokol, fent a mennykő,
Egy az igaz, sose kettő.

Álombazár

Nincsenek csodák. S ha vannak se
tartanak három napnál tovább.
Tegnap, ma, holnap. Esetleg holnapután.
Illúziót markol a két kezem csupán.
Fakó a hold is - vérnarancsra festem.
Csillagok tüzében lüktessen fölöttem.
Magamra húzom a bársonypuha eget,
narancs hold és csillagok, adjatok meleget!
Hisz fáznak bennem a mondatok, szavak,
didereg a szívem a bordáim alatt.
A valóság szűk folyosó - csempe-sivár.
nincsenek csodák, bezárt az álombazár.

Ma még

Ma még utánam nyúl a nyár,
ma még megtalál egy-egy
napsütötte, régi emlék.
Ma még megfürdetem arcom
a kék égben, ma még hiszem,
az lehetek, aki lennék.

Ma még lángra kap szívemben
minden elfojtott érzés,
szememben tüzek lobognak,
ma még felkap a szél, akár
egy tollpihét, ma még könnyű,
szinte áttetsző a holnap.
 
De egyre csípősebbek a
reggelek, s fázó lelkem
félti a múló szépeket.
Ma még utánam nyúl a nyár,
de a kék hegyek fölött
már zokognak a fellegek.