Hiányzol, apu.
Bár épp ma nem baj, hogy nem vagy itt:
az idő unott és vigasztalan,
álló nap csak áztató, egyhangú eső esik.
Pár napja még a nyár verítéke fürösztött volna,
hisz’ Téged szeretett a rekkenő hőség.
Most fáznál, tudom,
hogy az ég alá beköltöztek az álmosító szürkék.
Ma kockás flaneling alá rejtenéd
a Duna hullámain barnára cserzett bőrödet,
s bánatos szívvel biztatnád a Napot,
eleget bujkált, most már előjöhet.
Hiányzol, apu.
Mert fájnak a ki nem mondott szavak,
elmaradt ölelések,
s a késői, hiábavaló felismerések úgy szorítják a torkom,
hogy elakad bennem a lélegzet.
Nehéz elhinnem, hogy nem vagy,
s ha látni akarlak, nem jut más,
csak a puszta képzelet,
és ez annyira sivár és kevés,
megijeszt, hogy egyszer elnyel Téged is a feledés,
elrejti majd a hangod, arcod kedves ráncait,
ujjaid közt a nikotin makacs nyomát,
s hogy egyszer nem láthat Téged más,
csak a többi, szökevény angyal odaát.
