Szavak pongyolában, avagy vers a meg nem születő versekről

Alszik a tél, az utcán álmos eső szitál,
csak ablakomban jönnek-mennek a cinegék.
A nagy forduló előtt az óra meg-megáll,
ahogy az óév veszti maradék erejét.
 
A megvénhedett percek lassú csoszogása
kihallatszik a renyhe, méla délutánból,
s a szavak is úgy bújnak meleg pongyolába,
mint kik már nem akarnak semmit se a mától.

Csillamos

Viszi a fényt a villamos,
oda, hol egy kis arcot szépre mos,
oda, hol tompák a színek,
vagy üres a pitvara a szívnek.
 
Viszi a fényt a síneken,
oda, ahol túl sok a nincstelen,
oda, hol tartós a harag,
vékony a hit, a telek meg vadak.
 
Viszi a fényt az utcákon,
hogy jusson mindenhová karácsony,
hogy halványuljon a bánat,
hol az angyalok nemigen járnak.
 
Viszi a fényt a villamos,
csillámlik a jó öreg 4-6-os,
s mint összehangolt fényfüzér,
az ünnep a lelkekben körbeér.

Téli rajz

Puhán és hangtalan, mint fekete hó,
hullik le az este, a nagy takaró,
s a felfénylő, ezüst ablaküvegek
diszkréten csukják le vaksi szemüket.
 
Paplan az égbolt, csillagos a vászna,
felhőbe ér egy régi utcalámpa,
alig kel a Hold, míg félútig elér,
a kertvárosi csendre rácsókol a dér.