2016. április 27., szerda

Apám a kertben

Ahogy jövök ki a házból, hátulról látom:
szunyókál, mellére bólintott fejjel.
Elbóbiskolt. Korán fekszik, korán kel.
Nem változtat hetven évnyi szokáson.

Karját egybefonva ül a szűrt napsütésben,
két lába bokánál lazán keresztbe vetve.
Nézem. E hosszú ember mintha gyermek lenne,
alakja furcsán hat az apró horgászszéken.

Kedvem lenne szikár válla mögé állva
őszre vált üstökét lágyan megsimogatni.
Összeér a szívverésünk. S fáj kihallani,
hogy anyu nélkül ő is milyen nagyon árva.

2016. április 23., szombat

Anyám alakja

Tegnap megidézett a déli harangszó.
Mintha gyermekkoromból zúgott volna át
a feledésbe merült éveken.
S pár pillanatra ott volt a körfolyosó,
napsütötte szobám egy lusta szombat délutánon,
ahogy a halványsárga nejlonfüggöny előtt
a késő tavaszi fénypászmában táncoló
porszemekből kibomlik
törékeny, ám szigorú alakod.

Alig sírtam, mióta elmentél.
Isten a tudója csak, miféle űrt hagytál bennem,
ahonnan váratlanul,
olykor egészen profán helyzetekben
dereng fel az emléked.
Mégsem jönnek a könnyek.
Pedig te tudod csak igazán, milyen
könnyen sírós fajta vagyok.

A te fajtád, anya.

Mi sose szégyelltük, ha valami fájt.
Látod, most mégis csak a torkom szorul
egy-egy villanásnyi időre,
aztán mintha menekülnél előlem,
arcod visszahúzódik abba az ismeretlen,
rideg tartományba,
ahová nem tudok utána menni.

Ami fájt, sose szégyelltük.
Csak minden mást.
Az ölelést,
a nyelvünkön lévő szavakat,
a gyöngédség apró megnyilvánulásait,
amik bebábozódtak valahol az időben,
s többé már köztünk
nem kelhetnek szárnyra.

Úgy sajnálom, anya.

Közeleg május első vasárnapja,
s kinyíltak a kertben az orgonák.

2016. április 19., kedd

Visszaverődés

Mintha ott se lettem volna. 
Se kép, se hang nem őriz, 
szavaim vákuumba kerültek, 
csak elmém préseli vissza őket 
múlékony emlékeim közé. 
Nem számít, 
hogy nem számítok. 
Ott se voltam. 
Csak egy voltam közülük, 
s nem vagyok közülük való. 
Kívül rekedtem, 
meg se jelentem. 
Mégis, 
összehangolt körtáncukba 
önzőn belesajdult a szívem.

Én egy másik századból jövök, 
talán még az anyaméhben 
bucskáztam át a fejemen, 
hogy e kor modern puritánjai között 
otthonra leljek. 
S lám, nem egy nyelven beszélünk, 
hiába formálja szánk 
egyazon szépséges, 
versnek való szavakat.

Ezért volt, hogy csak tébláboltam ott 
tüntető magányom 
önnön felkiáltójeleként, 
láthatatlanul 
és némán, 
s félig kiürült borospoharamban 
tükörképem helyén 
csöndben fuldoklott 
a kicsinyes és önelégült 
becsvágy.

2016. április 14., csütörtök

Az őrült

- Szépírói kurzus, házi feladat: Petőfi Az őrült c. verse mintájára írj verset -

Végre. Végre nyugtom van tőletek. 
Istenverte bolondok, gajdoló, nyálcsorgató, 
fogvicsorgató mamlaszok. 
Hánynom kell a vegytiszta köpenyetek 
mögé bújtatott mocsoktól. 
Idióták, ide nem tudtok követni. Lenyeltem a kulcsot. 
Erre mit léptek, féleszűek? 
Röhögjetek csak, kukkoljátok a seggem, 
tisztára is nyalhatjátok, 
és várhattok időtlen időkig, hogy majd 
megszülöm nektek. 
Nyehehehe! 
Gyűlöletem sava feloldja a rezet. 
De ha akarom, mint újkori alkimista, 
aranytojást tojó tyúkotok leszek. 
Mutogathattok, mint ti tetszelegtek 
önnön majomketrecetekben, 
de tőlem ugyan semmit meg nem kaptok. 
Pedig tudom, ha lehetne, meglékelnétek az agyamat is, 
hogy szeletekre bontva vizsgálgassátok, 
ki-ki hazavinné, s bepanírozná hétvégére a családnak. 
Barmok! Belőlem nem zabáltok! 
Dörömböljetek csak, hadd halljam kétségbeesett 
vergődésetek, sírjatok, hogy kint rekedtetek, 
tapasszátok fületeket a falra, 
hallgassátok vérfagyasztó sikoltásaim! 
Azt hiszitek, félek tőletek? Nyápicok! 
Addig jó nektek, míg sarkig nem tárom az ajtót, 
hogy bedőljetek lábam elé, 
és vinnyogva nyaljátok a cipőm talpát.

Szánlak titeket, sápadt, sztetoszkópos ördögök. 
Azt gondoljátok, uralhatjátok az elmém. 
De látom lesajnáló tekintetetekben a félreérthetetlen cézárt. 
Felgyújtanátok, ha lenne hozzá bátorságotok, 
visongva röhögnétek, ahogy 
fáklyaként rohanok végeérhetetlen folyosóitokon. 
Hát, egy szart! 
Majd én megmutatom nektek a tüzet! 
Védjétek csak a seggeteket, mert mindenütt lesek rátok, 
kibiztosított szerkezeteim csak a megfelelő 
pillanatra várnak. 
Én itt bent, csempeváramban, 
meszelt falú kastélyszobámban ráérek, ej, de ráérek. 
Nekem nem sürgős, én nem rohanok sehova. 
Lássátok be, ti sürgölődtök, forgolódtok köröttem, 
kacska kezetekkel-lábatokkal kapkodtok felém, 
de hiába. Ki vagytok röhögve!

Most ledőlök, elég volt mára belőletek. 
Hűs a párna és jól szigetel, 
úgyse hallom őrült sivalkodásotokat. 
Jobb, ha feladjátok, s elkotródtok ajtóm elől. 
Ide ti be nem jöttök, 
fel nem koncoltok, 
ki nem zsigereltek, 
el nem pusztítotok, 
szét nem szaggattok, 
fel nem zabáltok, 
fehérköpenyes madárijesztők. 
Kuss legyen odakint! 
Nem hallom tőletek a gondolataim.

2016. április 11., hétfő

Gyász

Emlékedben vacogva
magamra húzom törékenységed
múlhatatlan melegét -
s pár dekás terhe alatt
megroggyan a szívem.