2006. november 29., szerda

Hitvány kópia

A szavak néhanap kifutnak belőlem,
mint mikor a film szakad a moziban,
s én vakon ülök a rám törő sötétben,
várva, hogy a fény ujjaimba lobban.

Homlokom üres nézőterén szanaszét

szórva kiürült műanyag mondatok.
Jegyét az ihlet épp az imént tépte szét.
Nincs vége főcím. Csak újra elhagyott.

2006. november 23., csütörtök

A város fölött

Pest szoknyájába kapaszkodva nőttem,
apró ördögként az Angyalok Földjén.
Ma a budai ég őszül fölöttem,
s ha sétálok a Gellért-hegy tetején,

a Margit-híd már nem kőhajításnyi,

mint mikor még nap mint nap arra jártam.
De se lábam, se szívem nem felejti
ívét a Sziget szebbik kapujában.

Ha tekintetem átevez a Dunán,

s a rakpartról visszakacsint a Várra,
ahogy fodroz a víz, hulláma nyomán
elmosódik a volt és van határa.

Mert tegnap még a pesti korzón ültem,

s ifjúságom Napja Budáról sütött.
Ma a Tabán fáit simítja kezem,
amíg elnézek a városom fölött.

Évek rohannak az Andrássy úton,

és a Nyugatinál emlékek ezre áll.
Minden utamat százszor újrafutom -
ki otthon van, az mindig hazatalál.

2006. november 21., kedd

Láncra vert órák

Ilyentájt, a mélyülő őszben
meglassul a folyvást futó idő,
mint mikor éppen elmenőben,
az ajtóban megtorpan a cipő,

a távozó kesztyűt, sálat vesz,

a percek is nagykabátba vágynak,
s míg halkan csordogál az eresz,
súlya lesz egyszerre a mának.

Hisz' minap hajadonfőtt szaladt

még egy szimpla hétköznap délután,
most meg-megáll a felhők alatt
széltől szédelegve és tétován,

nézi, mint zuhan le az este

az esőtől fénylő kövezetre,
s fáradt, súlyos, időtlen teste
mintha megdermedt ólomból lenne.

A tegnap, ha kicsit kilépne,

utolérné a lomha holnapot.
Így kúsznak a napok a télbe,
láncra vert órák csak a nappalok.

2006. november 18., szombat

Hajnali héják

Rosszarcú, konok álmok szabdalták
szét zaklatott, szénfekete hajnalom.
Mint prédára leső, éhes héják,
torz tegnapok kuksoltak a vállamon.

Nehéz és lélekölő volt a csönd,

ilyenkor még a démonok se járnak.
Csak a megtorpant idő dübörgött,
míg az óra elütötte a hármat.

Elmém a tévé gondolattalan,

zöldeskék vibrálásába menekült,
s ahogy ringattam nyugtalan-magam,
karmos madaram a holnapba repült.

Kő kövön

Mondd, hová tűnnek néha a szavak?
Hová, e kicsinyke ég alatt, 

hol minden elfeledett egyszer biztos
szembejön?
Nézem, mint nő heggyé kő a kövön,
hogy születnek új és új csillagok,
de szóból hogyha falakat rakok,
mind összedől.
A csend, mint kő a követ, felőröl,
porrá zúzza bennem a dalokat,
s bár tudom, nyitható minden lakat -
magamba zár.
Vagyok, mint hálóba akadt bogár,
vagyok kavics - mázsányi kő alatt.
Most teher a szó, s minden súlyával
rám szakad.

2006. november 11., szombat

Hiányodban

Hiányodban a hajnal is csak egy napszak,
mi el se válik a szurok színű éjtől.
Láthatatlan szálak a lelkembe varrtak,
a távol se tép ki szívós szövetéből.

Hiányodban a kávét erősre főzöm,

és keserűn iszom, ahogy te szereted.
Tűzforró zuhannyal égetem a bőröm,
hogy ne érezzem a nélküled-hideget.

Hiányodban didereg a téli reggel,

az óra rám kiáltja a múló időt.
Csak támolygok béna, elnehezült szívvel,
mint a felém vánszorgó szombat délelőtt.

2006. november 6., hétfő

Gyöngéd kontraszt

Keze aprócska, akár egy gesztenye,
öklömnyi dac csupán hűvös tenyeremben.
De ha szurtos-lágyan megölel vele,
könnyem egy óriás kezeibe rejtem.

2006. november 4., szombat

Novemberi tükör

Aranyló napfénnyel áltat a november,
s az ég kékje révült tavaszt idéz.
Csak állok az ablaknál hunyorgó szemmel,
mint csúf, ki csalóka tükörbe néz.

Mert bár hinné, hogy nem ámítja a foncsor,
s akár egy napra is, de szép lehet,
csak olyan, mint árnyék, ha kilép a Napból,
sötét, mi elmossa a színeket.

Lám, ez a Nap is már csak hidegen ragyog,
bőrömön meg-megcsillanó penge.
Ha van is bennem fény, árnyékot nem hagyok,
tükröm sincs és én se vagyok benne.

2006. november 2., csütörtök

Rejtőzködő

Mennyi október suhant már el fölöttem,
és hány strófa őrzi a múlás utánozhatatlan jeleit.
Mint őszi erdőt a fák - némán és röghöz kötötten -,
bennem a szavak a hétköznapot színezik.
Ilyenkor, túl a nyári, harsogó zöldeken,
fáradt sárgák és okkerek gyúlnak ujjam hegyén,
bíbort és narancsot kanyarít a kezem,
míg elnézem: az alkonyi ég milyen koravén.
Fakó rímek és törődött képek közt motoz a szívem,
esők jönnek, szavaimat elnyomja egy bolond szélvihar.
Felém tart a november – fájón és acélhidegen,
de engem a vers, mint puha avar, óvón betakar.

Rejtekemben

Emlékek ezreit őrizem magamban.
Ujjam végében érintések hevét,
két tenyerem közt egy-egy éjszakát.
Lépteim nyomán, a por verte úton
keresztutak fái integetnek át.
Hajamban megbújnak copfos éveim,
pántlikát köt bele egy ifjúkori nyár,
tudatom legmélyén nem várt válaszok,
s pár kérdés még megtorpanva áll.
Szememben tükörfény szemeket vigyázok,
mélybarna íriszem elrejt téged is.
Ajkamon feldereng néhány elfeledett csók,
s képzeletem néha messze-messze visz.
Mosolyok ívébe simítom az arcom,
neveket dajkálok a homlokom mögött.
Ha futott is szívem szerte a világba,
megbékélt végre, s hazaköltözött.