Ködös négyes

Ronggyá ázott levelek a fénylő betonon,
konok köd szitál a háztetők fölött.
Az utcazaj ma is álmatag és monoton,
a péntek ónszürke nyakkendőt kötött.

Varró Daniról, akit utáltam, de már nem

Van a Varró Dani, a költő.
Na, őt zsigerből utáltam.
Ki a bánat és honnan jött ő?!
Hamarabb legyen szakállam,
mint, hogy versét kézbe vegyem.
Nem leszel az egyetlenem,
nem ám! Hisz ott a sok klasszikus,
kiktől az ember lelke, huss,
reptében az egekig szárnyal;
és nyilván méltán csücsülnek
a Parnasszuson, nem üdülnek
ott lejárt igazolvánnyal.
Száz szónak is egy a vége,
nem kell Dani költeménye.
Nem is olvastam tollából biz'
egy árva rímet se én!
Nem bánom, ha fél város cikiz,
eh, csak aludnék kötetén!
Egy nap aztán, modern kor átka,
kaptam könyvét E-ben, hátha!
Gondoltam, ingyen volt, üsse kő,
delete lesz, hogyha mégse kő'.
Bögre azúr. Ez volt a címe.
Jó hülye cím (méltatlankodtam),
de azért egyre csak lapoztam
- elektronikusan -, s hinnye',
az összes betű - sutty - elfogyott!
De hát ez ... Ó, én agyhalott!
Én balga, béna, buta némber!
"Nem kell a Varró..." Hülye nő!
Már értem, hogy a népnek mért' kell
a Maszat-hegyi levegő.
Nyomban futottam, s fesztiválon
meg is leltem leszállt áron,
ó, egek, ez a non plus ultra!
Könyv a kézbe, pénz a pultra.
Azóta már nem utálom a
Varrót zsigerből - se okkal -,
jöhet szonett, sanzon vagy bordal,
engem Dani megvett kilóra.
E költő tollam versre bírta,
s ha elolvasná, tudom, sírna.

Keret-törénet (egy festőművész kiállításához)

Egyenesek - dacosan végtelenbe tartók,
vagy mint a féktelen nyári esték, girbegurbák.
Vörösek, jaj-kékek és fáradtan hamvadók...
A vonal akaratlan rajzolja meg önmagát.

S maga alá görbül, akár a vénült idő
az egykor vonzó, mára csuparánc asszonyarcon,
majd a vászonra ül, mint súlyos viharfelhő,
vagy hóban hagyott, grafitszürke lábnyom.
 
Aztán színekért kiált újra, és már sárgán
rohan - elszabadult, síne hagyott villamos,
míg átbukik az alkony püspöklila vállán,
s lám, már csak halvány folt, mit az est az égre mos.
 
Mozdul a kéz, lágy ívek ölelkeznek össze,
majd mint megriasztott szeretők, szertefutnak,
csupán a paszpartu szelíd hullámtörője
mutat irányt az öntörvényű vonalaknak.
 
Egyenesek - dacosan végtelenbe tartók,
vagy mint a féktelen nyári esték, girbegurbák.
Vörösek, jaj-kékek és fáradtan hamvadók...
A kép akaratlan rajzolja meg önmagát.