2019. szeptember 22., vasárnap

Talán egy másik ház


Vasárnap van. Villamosra szállok.
Az őszi nap az ablakon átragyog.
Hozzád indultam. Felköszöntelek.
Veszek sárga rózsát. Ötöt vagy hetet.

Visz a lábam. Nézem a Nyugatit.
Se az, se a Nagykörút nem változik.
Hobók ülnek flaszterszigetükön.
Szendvicsember jön. Őt is kikerülöm.

Lépcsőház. Nőttek az emeletek.
Egy emlék rám hűti a szvetteremet.
A Nap épp zeniten a ház felett.
Táncra kelnek a fényben a porszemek.

Ajtó. Mögötte vagy. Tudom. Hiszem.
Hé, kit keres? Nem ismer rám senkisem.
A csokor égeti a kezemet.
Talán egy másik ház, másik emelet.

2019. szeptember 17., kedd

Ad acta

Pocsékba megy az idő.
Minden idő, amit nem kedvvel töltesz,
amitől a valami egyszer csak végre több lesz,
amitől szimpla porhüvelyed helyébe
legigazibb önmagad lépteted,
amitől a puszta létezésből
eljutsz addig, hogy élsz.

Addig csak herdálod a nyolctól négyig időt
a ketrecként köréd szorult négy
dögunalmas fal között, hova egy
döntésed valamikor belökött, mert hát,
nemcsak élni, de megélni kell.
Valamiből valahogy.

Pazarolsz, tékozolsz, fecsérelsz.
Hacsak huszonnégy órában nem azt teszed,
amire szíved szerint az életed rendeltetett.
Vajon hány másodperc,
mennyi óra és hány ezer nap hullt
a hiábavalóság kútjába?
Hiába nézel a semmibe utána,
a napjaidból elcsorgott időt
vissza már nem merheted.

Nézd őt: épp verset ír.
Az fát ültet, erdőnek valót.
Semmiből létrehoz, teremt,
megjavítja, ami tönkrement,
gyermeknek dúdol altatót.
Magot vet, komponál, szeretkezik,
megfejti titkát a feketelyukaknak.

Mindeközben téged a Nagy Gépezetben
az év legfényesebb csavarjává avatnak,
s munkád elismeréseként
kijelölik végső nyughelyed két csinos,
indigókék dosszié között.

2019. szeptember 13., péntek

Hagyj engem Párizzsal!


Beszökött az ősz, és megint csak kertembe,
- mert idén se telik párizsi repjegyre –,
és vetkőzésre bírva orgonafámat,
rozsdásra vakarta lelkemet a bánat.

Hosszasan bámultam a töltésünk felé,
hogy mi’ messze van innen a Champs-Elysees!
De ha itt fogok egy bájos piros IC-t,
máris …. a badacsonyi pincék.

Hát, mit nekem akár hektó Bordeux-i,
hogyha telnek a bogláriak hordói!
Egy jó pohár bor, s az ősz máris szédeleg.
Hagyj engem Párizzsal, annyiszor kértelek!

2019. szeptember 7., szombat

Peronpercek


Elment a vonat. A peron kihalt.
Dinoszaurusz-csontváz az állomás.
A resti pultján felejtett italt
felhajtja a félbemaradt áldomás.

Elnyomja az utolsó sziát is
a távolság józan zakatolása,
s a záporban szörcsögő kanális
búcsúkliséket mos a csatornába.

2019. szeptember 1., vasárnap

Hajnal a piacon



Térdelve ült koszlott kutyája mellett,
s köröttük a teret áporodott káposztaszag
ülte meg. Hajlongva mormolt,
két kezét suta imára fonta, s csupasz ínyét
torz vigyorba húzva olykor a
loncsos szőrbe súgta: csirkeszárny,
az lenne jó ebédre, vagy egy kis
szalonna, s ha volna mellé sör, jó hideg.
Kolbászt ennél, mi? Te buta eb.
Ma is jobb lesz többnél a kevesebb.
S míg gubbasztottak, mint kiket az élet lapátra tett,
a hajnali piacon, a hentespult előtt
sorukra vártak az emberek.

2019. augusztus 29., csütörtök

Légszomj


Szeretnék Rád ismerni az öregemberben, akivé
lettél, kinek bőre sárga, megkopott falevél, keze
erőtlen, gyönge bokorág, s gerince, mint kin villámok
sora rohan át, naponta száz is. Hogy van? Jóban, rosszban,
egészségben, betegségben… Mennyire banális, és mégis
mennyire nehéz. Az Isten is tévedhet, ha félrenéz,
és a jó elnyeri méltó büntetését. De engem is
fojtogat a föléd hajló, egyre fogyó légbuborék,
s talán a légszomj az oka, hogy egyre halványul a kép,
kit Rólad magamban őrzök, ki ebbe a gyönge, beteg
testbe költözött, s úgy fogy el, észrevétlen, ahogy hetek
villanó egymásutánja az évet rövidre zárja.
Magányos vagyok. És persze tudom, Te is egyedül vagy
a rád osztott, torz szerepben, hisz nem ismered, akivé
lettem, akit erőssé tett a féltés, harag és bánat.
De itt vagyok és itt leszek, hogy újravessem az ágyad.

*

E. S. Claire álnéven tettem közzé másutt.

2019. augusztus 21., szerda

Térerő

Ragaszkodom a magányterületemhez,
hol az egyedüllét szinte megkétszerez,
és a tér, amit magamnak kiharaptam,
úgy őriz, akár forró lávát a katlan.

Legyen a házban pár köbméternyi levegő,
ahol jobban hat rám a térben rejlő erő,
s hadd intézzem békén, hogyha elbújok itt,
a rám bízott szavaknak magányügyeit.