Ház a tengernél

Szívem örökbérletében
egy újabb románcnak már nincs hely,
ez a kecó nem kiadó,
itt csupán barátok férnek el.
 
Elment a korábbi bérlő,
és a kulcsot se kértem vissza,
most is szép környéken lakik,
azt írta, az ég mindig tiszta.
 
S bár angyaliak a lányok,
azt mondja, inkább egyedül él,
mert hiszi, hogy eljön a nap,
s lesz egy házunk a tengernél.
 
Így vigyázom a szívemet,
hogyha menni kell majd, szép legyen.
Ez a kecó nem kiadó,
itt már nem fér el új szerelem.

Kamratöltögető

Szüretelek még a nyárból,
mézaranyát lassan lepréselem,
szedem a zöldet a fákról,
hogy jövő tavaszig elég legyen.
 
A szürke, téli hetekre
apró bárányfelhőket dunsztolok,
kamrapolcomon csatosüvegben
késő májusi szellő sustorog.
 
Frissét a nyári esőknek
kompótlének gyűjtöm be cseppenként,
sorakoznak a befőttek,
s alájuk pipacsmezőt tépek szét.
 
Napugarakból szörp készül,
a nyári alkonyt dzsemmé sűrítem…
Telik a kamra, míg végül
rám kopog az ősz barnán, szelíden.

Szívem az asztalon

Megnőtt köröttem a ház,
a bútorok közt elveszek,
visszhangot ver a fohász,
a falak félelmes hegyek.
 
Morajló ég a plafon,
táguló tér a nappali,
szívem kint az asztalon,
mert bentről alig hallani,
 
hogy könyörög utánad,
csak mondja, mondja hiába,
sír utánad a házad,
és be vagyok ide zárva.
 
Nem találom a kulcsot,
s a kilincset se érem fel,
egy éve csak tanulok
elbírni az emlékeddel.

66.

Ha ma koccintasz valakivel odafönt,
tudd, hogy ki szeretett, ma könnyek közt köszönt,
tudd, hogy emléked nem halványul, nem kopik,
hogy van szerelem síron túl, az örökig.

Pótlójárat

 

Mint egy egyszerű pótlójárat,
olyanná lett mára az életem.
Permanensen fel- és leszállok
hét közben és persze hétvégeken.
 
A menetrendet most én írom,
nem ügyelek holmi csúcsidőre.
Ott áll meg, ahol én akarom.
s magam vagyok magam ellenőre.
 
De a hiányt mégse tölti be,
mintha folyton üres buszon ülnék.
A Holnapra vett bérletemet
újra s újra széttépi egy emlék.

Nem őrzök sebeket

 

Én nem dédelgetem sérelmeimet,
a kicsinyes viták futhatnak szabadon.
Nem ringatom őket, mint a gyermeket,
és nem rágódom félreértett szavakon.
 
Mert egy apróság is felnőhet bennem,
megölhet bent mindent, mi múltamból szép,
és akár a rák, megeszi a lelkem -
így hát elengedem a hiúság kezét,
 
s nem viszem magammal, hagyom, hadd menjen,
nem cipelek haragos, fölényes gőgöt,
nem dajkálok mérgeket a szívemen.
Sebeket nem, csupán kötéseket őrzök.

Rekviem

Megkerülte a Föld a Napot,
felfalták egymást a hónapok,
őszre tél lett, s most megint nyár van,
s a világ nem áll talpig gyászban.
 
Csak úgy folyt tovább a létezés,
nélküled is ébredt a Nap és
az alkony se maradt el soha...
Hogy voltál, csak bennem van nyoma.
 
Csak ábránd, hogy számontartanak,
lehetsz jó vagy akár rongy alak,
hogy lesz-e, ki emlékezik rád,
rejtély. S tudd, hogy nem a te hibád.
 
Mert a világnak tényleg mindegy,
hány lélek érkezik, s mennyi megy.
Súlytalanok vagyunk, hópihék.
Nem tart értünk senki gyászmisét.
 
Egy nap majd tanúja sem marad,
hogy voltunk e kicsiny ég alatt,
ezért örök rekviemképpen
emlékedet rímekre tépem.