2017. szeptember 6., szerda

Kora őszi elégia

Ősz elején, mikor már kardigánt
öltenek hátukra a reggelek,
az estéken elfér a kiskabát,
s hideg harmat lepi a kerteket,

júniusi, szelíd vasárnapok
bársonymelegét veszem magamra,
hátha kedvemen a nyár átragyog,
s ízét, zamatát még rám harapja.

Gyorsan veszti súlyát a szeptember,
a nappalok sovány, éhes madarak,
visznek, de félek, elunják egyszer,
hogy tavaszig csőrükben tartsanak.

2017. augusztus 20., vasárnap

Szökevény angyal

Hiányzol, apu.
Bár épp ma nem baj, hogy nem vagy itt:
az idő unott és vigasztalan,
álló nap csak áztató, egyhangú eső esik.
Pár napja még a nyár verítéke fürösztött volna,
hisz’ Téged szeretett a rekkenő hőség.
Most fáznál, tudom,
hogy az ég alá beköltöztek az álmosító szürkék.
Ma kockás flaneling alá rejtenéd
a Duna hullámain barnára cserzett bőrödet,
s bánatos szívvel biztatnád a Napot,
eleget bujkált, most már előjöhet.

Hiányzol, apu.
Mert fájnak a ki nem mondott szavak,
elmaradt ölelések,
s a késői, hiábavaló felismerések úgy szorítják a torkom,
hogy elakad bennem a lélegzet.
Nehéz elhinnem, hogy nem vagy,
s ha látni akarlak, nem jut más,
csak a puszta képzelet,
és ez annyira sivár és kevés,
megijeszt, hogy egyszer elnyel Téged is a feledés,
elrejti majd a hangod, arcod kedves ráncait,
ujjaid közt a nikotin makacs nyomát,
s hogy egyszer nem láthat Téged más,
csak a többi, szökevény angyal odaát.

2017. augusztus 17., csütörtök

Emlék



Csenddé váltál bennem mára.
Fényes, de békés, fájdalommentes csenddé.
Elsimultál emlékeimben,
mint zárás után a medence vize,
vagy mint nyüzsgő, nyári nap végén
az uszoda.
Néha még hallani vélem a zsivajt,
a mezítlábak csosszanását,
az úszómester sípjának visszaverődését
a csillogóra suvickolt csempén -
de a hangod, a Te hangod
már valahol elveszett.
Megérdemlem,
hogy apránként végleg elfelejtselek.

*
Fotó: Dudás Ágnes
#fotóinspiráció

2017. augusztus 14., hétfő

Árvák kelengyéje



Annál az asztalnál eszem,
ahol Ti ketten ettetek,
az a kés van a kezemben,
mivel Te szeltél kenyeret,

párnámon épp az a huzat,
mi álmaitok ringatta,
tárgyakba zárt száz mozdulat
a Ti kezetek siratja.

Csináljuk vissza a boltot,
túl nagy a veszteség ára,
örökségben is kifosztott
az a gyermek, aki árva.

2017. augusztus 12., szombat

Szieszta

Az álmos, sárga koradélutánban
foltokban telepszik vállára a fény,
míg csöndesen üldögél
aprócska szobája félárnyékos szigetén.
Szelíd mosolyán alig látszik: a mohó idő
már nyolcvan nyarát habzsolta fel,
s bár, ha szól, senki nem felel,
egyedülléte nem magány.
Álmos és sárga a koradélután,
az asztalon virág, liliom talán,
s a megszentelt szavak neszére
választ szöszmötölnek ujjai közt
az engedelmes, hófehér könyvlapok.

Fotó: Dudás Ágnes
#fotóinspiráció


2017. július 22., szombat

Zetelaka

Itt olyan a csönd, mint a méz,
míg olvasok, reám csorog,
s még a napfény is úgy becéz,
mint kisbárányt a pásztorok.

Balról a Láz-tető ölel,
emitt henyél a Nagymező,
s a hatalmas ég oly közel,
hogy lábujjról elérhető.

Harang szól, de oly szelíden,
mint ki féli, hangja bánthat,
s itt a bajt úgy elveszítem,
akár gyöngyeit a bánat.

Ismerős az út alattam,
rokon a táj, e szép vidék,
úgy jöttem, hogy ott maradtam,
hisz’ itthon vagyok voltaképp.

2017. július 19., szerda

Akiket senki...

Csak a szülő szeret,
mindenki más csak elfogad vagy elvisel,
az ember csak gyerek,
nyakában az örökérvényű cetlivel:
érzésből kalyibát
és palotát is ácsolhat neked bárki,
de apád és anyád
helyett nem tudtak még jobbat kitalálni.