2018. július 15., vasárnap

Csak porszem

Olykor úgy borul rám a csillaggal telt nyári éj,
hogy azt hiszem, elnyel sötétjével a végtelen,
s hogy a Föld törékeny kagylóhéját
képes összezúzni egy lélegzetvételem.
És olyankor szívemre dermed a csend gigásza,
mert megriaszt önnön semmiségem,
hogy a milliárdnyi apró fény közt
csak porszem vagyunk a mindenségben.

2018. június 20., szerda

Gazdátlanná vált szavak

(Kapui Ágota és Kányádi Sándor emlékére)


Amikor egy költő meghal,

az ég megtelik elszabadult szavakkal,

mint mikor a ménes megriad,

s a lovak céltalan a messzeségbe futnak.

És nem lesz vége sosem annak a sornak,

az a rím többé már nem leli meg a párját,

s a strófák sem találják helyüket

a félbehagyott versben.



Mikor egy költő meghal,

a Hold nem süt fényesebben,

s nem lesz szerdából hirtelen vasárnap,

nem vet véget az a perc a mának.

Csak gazdátlan szavak pörögnek a föld felé,

egyre gyorsuló iramban,

a szélnek is ellenállva zuhannak

végül a porba.

S nincs oly vihar, mi onnan

őket valaha is szertehordja.

2018. június 14., csütörtök

Évfordulós kérdés



A ravaszt hiába húzta meg,
csütörtököt mondott a nyár:
a június ma csőre töltött,
rozsda verte, ócska mordály.

És apám emléke megsoroz,
és rám ül a felhőterhes ég,
hisz’ minden szó csak ósdi közhely,
mit hitvány versbe írhatnék.

Itt vagyok, fegyvertelen magam,
megadásom csöndes bánat.
Lehet az, hogy a szív a gyászba
egyszerűen belefárad?

2018. május 25., péntek

Huszonegy év

Huszonegy év után hogy mondjam el,
mit számtalan módon megvallottam már?
Mi az, mi felér az üzenettel,
hogy Veled az óra visszafelé jár?

Mert arcomon hiába több a ránc,
szememben a fény még mindig a régi,
s tán fakóbb kicsit e régi románc,
szívverésem a tiéd még eléri.

Minden emlék drága kincs lett, érték.
Hisz’ a gondok is kettőnk vállát nyomták,
s a jók is a mi utunk kísérték.

Huszonegy év voltaképp bizonyság, 
hogy kettőnket az égiek szerették -
s megsúgták, hogy szeretni is fogják.

2018. május 23., szerda

Fruska-hit

Bennem örökké hajnalodik.
Ha rá is száll olykor szívemre az éjjel,
szétszórva pisla csillagait,
nem bír el a felderengő reménnyel.
Hiszen bennem örökké virrad,
s fruska-hittel ugrom át a hegyeket,
ha volt seb, mit lelkembe írtak,
nyoma sincs már, mind régesrég behegedt.
Mert azt üzenik a reggelek,
hogy minden nap elkezdődik valami,
s ha olykor álmokat temetek,
a zuhanást úgyse lehet hallani.

2018. május 6., vasárnap

Anyám rózsái

A régóta  nyelvemre kövült szavakat
szinte lerobbantja az emlékek sava,
hogy nincs, kit kazalnyi virággal köszöntsek,
hogy már az idő foglya az odahaza.

A mécses imbolygó, fáradtsárga színe
tearózsák illatát idézi elém,
s belémmar, hogy az ég ma pont annyira kék,
mint az erek folyói anyám kézfején.

2018. április 21., szombat

Szószegett vers

Mennyit tűnődöm - és oly hiába -,
hogy miért hagynak el időnként a szavak,
s hogy a szó voltaképp csupán lárva,
amíg szárnyat nem aggat rá a gondolat.

Aztán fölrebben, s mire eszmélek,
már nyoma is veszett egy szűk másodpercben -
nem tesz jót az ihletnek az élet,
de néha megírja helyettem a versem.