Ablakomon szürkén csordogál a május,
a párkányról gonosz-kajánul rám nevet,
nem juthat a tavaszból nekem se több juss,
csúful elhagyott, pedig hittem, megszeret.
Ma csak sírni tudnak elmémben a szavak,
s tollam is csak épphogy mímeli a verset.
Ma minden gondolat csupa sár és salak,
rám ültek a betűk mázsányi tehernek.
Konok eső mossa monoton a szívem,
míg suta verssé lesz a hófehér lapon.
Kusza soraimat az ablakba teszem,
s hogy elverje a zápor, sorsára hagyom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése