LokálpatriNóta

Budapesten vannak helyek,
jönnek velem, ahogy megyek.
Cipősarkam utak, terek
aszfaltjába vésett sebet.

A Margit híd egy szerelem,
s az egész Tangót megveszem,
egy nyáron át csak hevertem
a Dagály nevű tengeren.

A „Novhét” tér ma Oktogon,
de nyolc szöge mind rokonom,
s a Moszkva teret, ha akarom,
pár randiból összerakom.

Mindkét lábam a Dunában,
a Gellért-hegynek vetem hátam,
s minden utcán, ahol jártam,
flaszterforró örök nyár van.

Évek hosszú sora hagyott
bőröm alatt aszfaltrajzot.
Parkok, hidak, séták, padok,
szakadozott térkép vagyok.

Vannak helyek Budapesten,
fölemelnek, ha elestem,
nem óvhatnám őket szebben:
megférnek a tenyeremben.