Szavak pongyolában, avagy vers a meg nem születő versekről

Alszik a tél, az utcán álmos eső szitál,
csak ablakomban jönnek-mennek a cinegék.
A nagy forduló előtt az óra meg-megáll,
ahogy az óév veszti maradék erejét.
 
A megvénhedett percek lassú csoszogása
kihallatszik a renyhe, méla délutánból,
s a szavak is úgy bújnak meleg pongyolába,
mint kik már nem akarnak semmit se a mától.

Búék

Boldogulj! Évet, hibát ne számolj,

vad haragot, bút, bánatot ne tárolj,

igyál bátran a medve bőrére,

aztán ereszd a víg kedélyt bő lére,

s tégy bele lencsét, jó szerencsét,

egy csipetnyi zsiványság éppen elég,

s ne fogadkozz, a szíved a mérce,

rosszabb napjaid meg fogd rá a télre.

Most egyél, igyál, betelt a naptár,

hagyd el a rosszat, amit idén kaptál,

folyjon a pezsgő, vagy ötvenkettő,

hogy minden hétre jusson búfelejtő.

Táncolj át egy újabb esztendőbe,

hisz a jövőre itt van egy-kettőre.

Az óév már vígan poharazgat -

hozzon az éjfél szebbet, s boldogabbat!

Éjféli kacsintás

Nézd, milyen kék a decemberi ég,

a konok ködöt fölfalta a téli Nap.

Lassan fordul a nagy óriáskerék,

s az óév eltűnik a horizont alatt.

Fényesednek az új fogadalmak,

a tegnap gondjai sovány kísértetek,

a hit megágyaz a holnapoknak,

hogy értelme legyen minden ébredésnek.

Karjában dajkál minket az éjfél,

ringatja apró, hétköznapi  álmaink.

S mikor a két mutató összeér,

a kicsi cinkosan, biztatón ránk kacsint.

Horgolt sorok

Ha egymásra horgolnám a verseimet,

mindig ott összeöltve, ahol épp elsza-

kad a rólam szóló végtelen történet,

mindegy lenne, hogy olvasom, vice versa,

az időben visszafelé araszolva,

vagy az elsőként leírt bizonytalan sortól,

mára hatalmas, meleg takaróm volna

megszámlálhatatlan, ezer színű szóból.

És fagyos, téli napokon, mint ez a mai,

megkeresném benne a legforróbb nyarat,

egy júliusi strandolást, vagy valami

augusztus végi éjszakából itt maradt

hullócsillagos (rém közhelyes) emléket,

főznék egy jó erős feketét, és talán

észre se venném, hogy szilveszter éjfél lett,

és már nem fázom a holnaptól igazán.

Újév előtt

Ez is csak egy éjfél lesz, akár száz másik,
két óramutató csöndesen összeér.
A percek elhullanak - el, mind egy szálig,
már közelít az újév a tetemekér'.

Reményt és álmokat vajúdik a jövő,
míg a gyermeknyi holnapnak életet ad.
S mikor felsír az első gömbölyded hétfő,
a tegnap keserve csak emléknek marad.