Árvácskák

 
Árvácskák az ablakban,
árvácskák a szívemen,
nem hervad el a hiány
tavasszal se idebenn.
 
Kívül nap süt, bent esik,
elég, hogyha én tudom.
Ráncaim veszteségek
csatornái arcomon.
 
Apám-anyám emlékét
tükröm ragyogja vissza,
vonásaik örökre
a bőrömre karcolva,
 
s Téged hogyha idézlek,
még több árvácska sarjad,
ablakomba szívemről
zuhog rájuk a harmat.

Késői bánat

 

Ez is csak egy vasárnap,

huszonnégy röpke óra.

De bárcsak az időnek

is olyan szárnya volna,

 

mint angyallá változott

emlék-édesanyámnak,

hogy visszahozza nekem

a májusi varázslat.

 

És lenne, ahogy régen,

még a rossz álom előtt,

hogy elmondjam, elsírjam,

mennyire szerettem őt,

 

hiszen nem tudja ma sem,

mert mi féltünk szeretni,

s már hiába ölelném,

a messzeség elrejti.

 

Ez is csak egy vasárnap,

ezernégyszáznegyven perc.

Késő a bánat, ha már

csak egy angyalt szerethetsz.

A bánat ragyogása

Ma szívem olyan gyenge,

mint a mécses lángja,

mi az emlékek füstjét

két szemembe vágja.

Sós a szomorúság,

s örökké szomjazom,

keserédes érzés

kapar a torkomon.

Kétdimenziósan,

fekete-fehéren,

két alak imbolyog

a tört gyertyafényben.

S bár ködszürkére festi

arcomat a bánat,

felragyogja bennem

apámat s anyámat.

Rövid szöveges üzenet

 Se rózsát, se ibolyát,
se hófehér orgonát
emlékedre nem szedek.

Se jajszót, se könnyeket,
se hozzád írt verseket
ajándékba nem viszek.

Képeslapot se keress,
ez itt csak egy sms,
apró ujjbegykoptató,

anyák napi üzenet
viszi égig lelkemet.
Számod nem kapcsolható.

A veszteség verse

Immár hat esztendőnyi hiány lobban el,
s rég kihűlt szívét nem ébreszti meg a mécses.
Anyám végsóhajára semmi nem rímel,
a veszteség versében minden szó sekélyes.
 
Mikor a nincs a halál szinonimája,
akkor a nyelv szépsége csak úri cifraság,
olyankor a szó se vágyik semmi másra,
csupán elveszni a ködben, mint a téli fák.

Szentencia az anyaságról

Mikor sírni látod meglett, szép szál fiadat,
hirtelen felnősz, mint ki eddig csak toporgott,
hisz heggyé gyűrődik benned az akarat, hogy
szívszakadva is maradjon neki mosolyod.

Sovány vigasz

Sokadik éve nem viszek virágot,

mert nincs hová és mert nincs kinek.

Nem hozták vissza őt a miatyánkok.

Szeretik ott fent az égiek.

Az esthajnalcsillag köt neki csokrot,

s helyettem a Hold öleli át.

Vigasztalódik az anyátlan kifosztott:

gazdagabb vele az odaát.

Hiába nyíló orgonák

Május még be sem köszöntött,
és a hiába nyílt orgonavirágok talán végre megértik,
illatukat semmilyen szél nem viszi az égig,
s a hiába elsírt könnyek elixírje nem segít
az időbe dermedt édesanyákon.

A tárt karú ölelések szivárványmozdulatát
monokróm fotóba zárta az örök álom,
s az egymás felé induló lábak ott maradtak,
abban az utolsó előtti, májusi pillanatban,
hol úgy imbolyognak az emlékek peremén,
mintha létezne az a következő lépés.

A gyermeknek el kell fogadni,
hogy csupán illúzió a feledés,
és a hiány hiába nyíló orgonáit
évről évre újrafakasztja a tavasz.

November rain

Milyen jó, hogy a időjárásról

bármikor tudunk beszélgetni,

hogy a fájó csöndek feloldásaként

lehetőségünk van mellébeszélni,

és nem kimondani, ami úgy gyötör,

hogy minden szó csak pocsolyának való,

dögunalmas frázis volna.

Elsiklunk a színvallás elől,

akár az angolna, és szidjuk a

novemberi, ónszürke ködöt,

mit az ég a földre köpködött,

meg az esőt, ezt a ronda londonit,

ami hallgatni tanít, és elaltat,

mielőtt csöndesen sírni kezdenénk.

Hiszem, hogy ahol te jársz,

ott minden csupa kék,

de én szeretem, hogy így esik most felénk,

ilyen állhatatos-szakadatlan,

hiszen mindez odakint van,

és ami most idebent fáj,

az jó, hogy fáj,

és jó, hogy kiolthatatlan.

Négy év után

Holnap lesz épp négy éve, hogy elmentél.

Már nem emlékszem, milyen volt akkor a tél,

hogy esett, vagy tavaszt hazudott az ég.

Nem maradt meg más, csak az a mély szakadék.

A némafilm, ahogy utánad nézek,

s a görcs, hogy miként lesz a nélküled-élet.

De te már meglelted a békességet,

magadhoz ölelted, ki imádott téged.

Hívtad, hát ment utánad a szerelem.

S vajon mi lehet annál nagyobb kegyelem,

ha többé nem fáj senki hiánya sem?

S mikor lesz, hogy ezt magamnak megengedem?

Talán egy másik ház

Vasárnap van. Villamosra szállok.

Az őszi nap az ablakon átragyog.

Hozzád indultam. Felköszöntelek.

Veszek sárga rózsát. Ötöt vagy hetet.

Visz a lábam. Nézem a Nyugatit.

Se az, se a Nagykörút nem változik.

Hobók ülnek flaszterszigetükön.

Szendvicsember jön. Őt is kikerülöm.

Lépcsőház. Nőttek az emeletek.

Egy emlék rám hűti a szvetteremet.

A Nap épp zeniten a ház felett.

Táncra kelnek a fényben a porszemek.

Ajtó. Mögötte vagy. Tudom. Hiszem.

Hé, kit keres? Nem ismer rám senkisem.

A csokor égeti a kezemet.

Talán egy másik ház, másik emelet.

Mobilfotó

Egyszer csak észrevettelek. Alig pár hellyel

ültél előttem a szinte még üres buszon.

Hogy mikor szállhattál fel, nem tudom -

talán már akkor is ott voltál kissé félrehajtott fejjel,

mikor az első ajtótól a busz végébe mentem.

Igen, lehet, hogy te előbb láttál meg engem,

és érezted rajtam a reggel aromáit,

a tusfürdő és a kávé illatát,

vagy kezemben a gyöngédséget, ahogy

megsimítom a két kutyát, s gondoltad:

vajon mikor lett a lányból ekkora állatbarát…

Percekig furcsa révületben ültem ott,

aztán a mobillal gyorsan lefényképeztelek,

hogy tudjam, el tudjam mondani, ott voltál, tényleg,

láttalak! És nemcsak elképzeltelek.

Néztem tarkódnál a hajad ismerős vonalát,

és tudtam – s hogy örültem! – még mindig

az apu igazítja meg fodrászoktól távol tartott,

csupa-mák apródfrizurád.

Örök csendbe zárt anyák

Az örök csendbe hullott anyák
könnye bús eső az ablakon,
s az imbolygó, gyönge gyertyaláng
csak a bánatra jó alkalom.

Mert a konok hiányt nem lehet
csokorba kötni, mint a rózsát,
a ködbe veszett Édeseket
bebalzsamozta már a jóság.

Az örök csendbe zárt anyákat
virágok özöne se kelti fel,
a májusi első vasárnap
árvák mellkasára tenyerel,

s megfojtja odabent a sírást,
hiszen úgyis minden hiába,
és egyszer muszáj, hogy megbocsásd,
hogy elment, s ki se csöng a száma.

Áprilisi elégia

Vajon merre vagytok éppen, ti drágák?
Hová fújt benneteket e megcsöndesült tavasz,
mi emléketekre eső áztatta,
gyönge hársvirágot havaz…?
Úgy hiszem, mert úgy akarom hinni,
közelebb vagytok, sokkal közelebb most,
mint a szürke ég, mert kell nektek egy fénynyalábnyi
napsárga menedék. Úgy kell, pont úgy,
mint nekem, ezen a csöndesen
szemerkélő szombaton.

Mert én bármikor felidézem a nappali hatalmas
ablakát, s a délutáni fény játékát a régi íróasztalon.
És a falióra déli bimbamját is ezerszer
visszaálmodom, akárcsak nagymama
almáspitéjének feledhetetlen fahéjillatát.
Ma én is azt sütöttem.
S a házat képek száza, ezre járja át,
egykori életem apró dirib-darabjai,
mikből bármikor s bárahányszor
össze tudlak rakni titeket.

Mint most, mikor odakint az eső csepereg,
én mégis széles napfénypászmába
képzelem az arcotok, oly erővel és akarással,
hogy végül megadja magát a Nap,
s a felhők mögül kiragyog.

Betöltetlen terek

Ahogy telnek az évek, lassan belerázódunk.

Megtanuljuk, hogy van, akivel hiába számolunk,

elfogadjuk, hogy a Szenteste szent,

és csak magunk vagyunk,

aztán mi megyünk hozzájuk,

és ők jönnek hozzánk,

de Hozzátok, Tihozzátok már sose,

egyetlenegyszer se,

hogy abban a lakásban már

más asztal van, s azon a más asztalon

idegenek forró, karácsonyi levese.

Idővel megszokjuk, hogy ebéd után

mindig kettővel kevesebbet kell mosogatni,

hogy bármennyi a süti,

mindig marad belőle valamennyi,

hogy bármelyikünk fája alatt állunk,

nagyobb és valahogy hűvösebb lett a tér.

és hogy lehet fekete vagy hófehér a tél,

az ajándéklistán már két névvel

kevesebb szerepel.

Önzőn, egymást követve mentetek el,

s mi apránként beleszokunk a nélkületek-karácsonyok

tompa fájdalmába,

ami olyan, mint havazás előtti fejfájás –

alig észrevehető, de ott van és nem ereszt.

S azt hisszük, egyszer majd más lesz,

elmúlik, elkopik, elfogy, akár a bejgli.

De valójában tudjuk, sose lesz más.

Mert ott lüktet az ünnep mélyén a sajgás,

s hogy vannak terek,  mik zárványokká lesznek,

s úgy maradnak.

Betöltetlenek.

Színek, fények, árnyak

Száz napsugárból csokrot köt nekem, 
s körbeudvarol a novemberi ég.
Oly kék, hogy szinte el is feledem,
hogy ablakomban még mindig mécses ég.

Fent és lent közt sután botorkálok,
fáj az emlékek színe, fénye, árnya.
Maholnap ellobbannak a lángok,
s a Csendek Napját elnyeli a lárma.

Vizespohárban arany krizantém, 
hervadó tetem, temetővirág.
Apám-anyám magamra ölelném.
Csodaősz van - és kőnehéz árvaság.

Áldásod keresem

Azt mondják, annyira hasonlítok rád.
Hogy enyém a szemed és elloptam a szád. 
Hogy mozdulásommal visszaidézlek
furcsa ajándékként hugomnak, öcsémnek.

Tükörbe nézve mégsem látlak soha,
bárhogy hívlak, anya, nem tekintesz vissza.
Rejtőzöl, nem felelsz, hiába szólok,
ajkad cserepein rég kiszáradt csókok.

Nézem a kezem... Igen, az hasonlít,
látom összebújni ereink folyóit.
Ujjaim egymásban: néma rekviem.
Gyermek vagyok újra, s áldásod keresem.

Anyám rózsái

A régóta  nyelvemre kövült szavakat
szinte lerobbantja az emlékek sava,
hogy nincs, kit kazalnyi virággal köszöntsek,
hogy már az idő foglya az odahaza.

A mécses imbolygó, fáradtsárga színe
tearózsák illatát idézi elém,
s belémmar, hogy az ég ma pont annyira kék,
mint az erek folyói anyám kézfején.

Apály-dagály

Hetek telnek nélkületek, 
és hónap nyeli a hónapot. 
Ma sem vagyok más, mint gyerek, 
akit apja-anyja elhagyott.

Helyetekbe senki nem lép, 
és tudom, ti sem felejtetek, 
mégis halványul az emlék, 
hisz’ pitvaraim üres terek.

Lemegy a Hold, s újra felkel, 
apály-dagály az idő sodra. 
S hogy az éjre jön a reggel, 
csak új tapasz a fájdalomra.

2 éve és 1 napja

Két éve és egy egész napja

még bizakodtam, még hittem,

hogy tested a halált becsapja,

és világom helyrebillen.

De holnap újra fordul az ég,

a szükség ma nem bont törvényt.

Engedd, anya, hogy bízzak ma még,

hogy a holnap meg se történt.