Idea az odaátról

Jó lenne előre elrendezni az életemet.
Azt a majdanit, amit majd nem is lehet akkor
igazán életnek nevezni.
Amikor már nem akar velem lenni senki,
és a hátam mögött mutogatnak,
a szemüket forgatják: „tök dilis!”,
és undorodva viszik ki utánam a pisis,
jobb esetben csak pisis pelenkát.

Már most se könnyű néha ideát.
Mert nehéz annak, kit minden kísértés megkísért,
és az életet élni szereti,
mondjuk képes meghalni egy tűzforró lángosért,
mert másképpen csak vagyogat,
mint öreg nénik, akikre hetekig rá se nyitja
senki az ajtót, és már azt se tudja,
van-e valakit várni, van-e fia, lánya,
s emlékszik-e, vagy csak kitalálta
a neveket és arcokat.

Milyen jó annak, ki egyszerre csak átkerül,
és ott lesz, csak úgy hirtelen – odaát,
végelgyengülésben elalszik, kap egy jóféle sztrókot,
és könnyes búcsú nélkül lesz teljesen halott,
csak mint aki elugrott gyufáért, tudva, hogy
már többé úgyse megy haza.
Lehetne, hogy a szimpla létezéssel szemben
olykor a halálnak legyen igaza.

*E. S. Claire álnéven írtam