Magam melengető

Ablak zörög, kémény feszül a szélbe,
susog a hárs, de akár ha októbert beszélne,
s az út menti csatorna torkán akad
egy-egy tetszhalott levél.
A vajúdó nyár jajszó nélkül elvetél.
Ajkán ráncba gyűlt a keserű fájdalom, hisz’
tegnap még nem volt benne, csak szerető szánalom,
ahogy megsápadt arcunk két kezébe vette.
Most erőtlen, vézna és meggyötört a teste.
Hajába őszt loptak a konok fellegek,
s míg fásultan tűri, hogy újra és újra elered,
a tócsák tükrében felidézi régi önmagát.
S bár jókorát üt rajtam a szívlapát,
melegedni én is egy régvolt júniusba bújok.
Napfény volt, tenger, meg homok,
mint azok a giccses képeslapok,
és hűs kapualj és forró aszfalt,
és isteni volt a málnafagylalt…,
mint itt, ezen a páréves, bolondos fotón.
Miközben nézem, csak esik fáradt-monoton,
s bár láztalan, én megsimítom homlokát
e harmatgyönge nyárnak.