Köd üli meg némán az elhagyott teret,
ahogy megérkezik a hajnal hűvöse.
Egy padon a szegénység angyala reszket.
Ítélt az élet - s ki mondja meg, bűnös-e.
Gyermekkacajt őriz két megkopott hinta,
páros magányukat láncra veri az ősz.
Monoton susog a fák rőtbarna kontya,
az avar közt nem motoz már a régi csősz.
Megébreszti az alvót a nyirkos reggel,
csontos kezét a hideg kékre leheli.
Míg háborgó gyomrában az éhség perel,
megálmodott sorsát a kutyáknak veti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése